Feed aggregator

It sent rocks and earth crashing on to those praying at an overnight service, the authorities say.

Envie de découvrir Oman sans démarches administratives ? C’est désormais possible ! Suite aux récentes modifications de la loi sur le séjour des étrangers, le […]

L’article Ce pays du Golfe ouvre ses portes sans visa : les Algériens peuvent en profiter sous conditions est apparu en premier sur .

Des dizaines d'Éthiopiens attendent leur exécution ; certains ont contacté la BBC pour raconter leur histoire.

Des dizaines d'Éthiopiens attendent leur exécution ; certains ont contacté la BBC pour raconter leur histoire.

Every summer, before dawn breaks over the Himalayas, Bashir Ahmad leads his horses onto the narrow mountain trail that winds toward the Amarnath cave shrine. For decades, the annual Hindu pilgrimage has been the most important season of the year for his family. The money earned over two months pays for food, school fees, winter […]

Credit IMF Photo/Nicholas Karlin

By Kristalina Georgieva
WASHINGTON DC, Aug 4 2026 (IPS)

My first meeting in Buenos Aires began with an unexpected gift. Economy Minister Luis Caputo presented me with an Argentine national team jersey bearing my name and the number 10—Lionel Messi’s iconic number.

It was a fitting start to my first official visit. When Messi finally lifted the World Cup in Qatar, he was 35 years old—an age when many footballers have already retired. His triumph was the culmination of years of perseverance, setbacks, and relentless dedication. It underscored how great achievements require persistence—and can take longer than expected.

Economic transformation follows a similar path. Restoring stability is difficult. Making it endure is even harder. The greatest rewards come only after years of persistence.

That stuck with me during my visit to Argentina this week. Everywhere I went, I encountered people looking beyond today’s challenges and asking what their country could become over the next decade.

For a country that has spent much of its recent history focused on the next crisis, shifting attention to a longer horizon was, I found, to be the most encouraging sign of all.

Impressive stabilization

Only two and a half years ago, Argentina faced one of the most difficult economic moments in its modern history. The government was running constant deficits. Inflation exceeded 200 percent. The economy was contracting. Poverty had climbed above 50 percent. Families watched the value of their wages and savings fall. Businesses found it difficult to plan beyond the next few weeks.

Today, the picture is markedly different.

Argentina has delivered two consecutive years of primary fiscal surpluses for the first time in 15 years. The economy is growing. Inflation has fallen to around 30 percent. Poverty has declined. The central bank is rebuilding international reserves. Sovereign borrowing costs have fallen.

All three major credit rating agencies have upgraded the country. In addition, more than $45 billion in investment projects have already been approved under Argentina’s large investment incentive framework. The pipeline under development is more than twice that size. These achievements reflect the commitment to stability and determined policy actions by Javier Milei’s administration and, above all, the perseverance of the Argentine people.

From stability to growth and opportunities

Stabilization gives a country back something that isn’t easily measured: time. When families believe prices will remain stable, they start to save instead of simply protecting themselves against inflation. When businesses believe policies will remain predictable, they invest for years rather than months. Banks extend longer-term credit. Governments can focus on improving institutions instead of responding to the next emergency.

In other words, stability extends a country’s time horizon. I know how transformative that can be because I experienced it in my own country.

When Bulgaria suffered hyperinflation and a banking crisis in the 1990s, my mother’s lifetime savings disappeared almost overnight. I kept my own modest savings in dollars, in a tin box hidden in the cupboard. Restoring stability required difficult reforms, stronger institutions, and persistence over many years.

The results did not appear immediately. But because Bulgaria stayed the course, confidence gradually returned. Investment increased. People found work. Living standards improved. Earlier this year, Bulgaria adopted the euro—a milestone that would once have seemed impossible.

The lesson was not simply that stabilization can succeed. It was that its greatest rewards emerge only with time.

That challenge is even greater today. The global economy is becoming more uncertain. Trade patterns are shifting. Geopolitical tensions remain elevated. Artificial intelligence is reshaping industries and labor markets at remarkable speed. Capital is increasingly selective, flowing to countries that combine sound policies with predictable institutions.

In this environment, macroeconomic stability is not merely desirable—it is a prerequisite for attracting investment, creating jobs, and remaining competitive.

Unleashing potential

I saw that opportunity very clearly at the fast-developing Vaca Muerta oil and gas fields, in Neuquén province. That Argentina enjoys world-class natural resources has long been known. Yet Vaca Muerta shows that it also has talented engineers, entrepreneurs, and public and private leaders committed to developing them. And it is doing so at a moment when the world is looking for secure and reliable energy supplies.

Vaca Muerta is only one example of a broader opportunity. Mining investment is accelerating, knowledge-based services export nearly $10 billion annually, and agriculture remains among the world’s most competitive sectors. Beyond its natural resources, Argentina boasts world-class entrepreneurs, strong universities, and exceptional human talent.

The next phase is to ensure that these opportunities spread across the broader economy.

That message came through clearly in my discussions with business leaders. They welcomed the country’s renewed stability and growing investor confidence, while emphasizing the importance of reducing barriers to investment and broadening the recovery across more sectors.

It also came through in two very different conversations.

On my first morning in Buenos Aires, I met Marina, a makeup artist who kindly helped me get ready for the day ahead. She told me she works three jobs and that life remains difficult. Yet she also told me she hopes the country stays the course. Her circumstances have not changed overnight. What’s changing is her confidence that progress can last.

I later met renowned tango dancer Mora Godoy. Beyond her celebrated career, she has built a dance school and offers scholarships to young people who otherwise might never have the chance to learn.

Different stories, different professions—but both reflected the same belief that investing today can create opportunities tomorrow.

I heard that same longer-term perspective from students. Their questions were not about the next six months. They were about artificial intelligence, innovation, leadership, and Argentina’s place in the global economy. They wanted to know how their country could compete—not just next year, but over the coming decades.

Across these conversations with business leaders, workers, and students, I heard a common, encouraging message: Argentina is beginning to look beyond the next crisis to the opportunities ahead.

In the end, success will not be measured only by lower inflation, stronger reserves, or healthier public finances. It will be gauged by whether more businesses invest, small and medium-sized enterprises expand, workers find better jobs and higher wages, and more Argentines see the benefits of economic growth in their daily lives.

The next steps

That same long-term perspective guides the IMF partnership with Argentina.

Our role is to support the policies and institutions that make lasting stability possible. The government’s proposal for a stronger and more independent central bank can help ensure that progress on inflation endures. A durable fiscal responsibility framework, with clear rules and strong institutions, can help future governments preserve today’s hard-won gains. These reforms allow families to plan, businesses to borrow and invest, and governments to look beyond the next crisis.

Argentina’s economic transformation will also take time. The country has laid the foundations for a more stable future. The challenge now is to stay the course—to keep building the institutions, confidence, and opportunities that will allow today’s progress to become lasting prosperity.

Kristalina Georgieva is Managing Director of the International Monetary Fund, Washington DC.

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

By Jomo Kwame Sundaram
KUALA LUMPUR, Malaysia, Aug 4 2026 (IPS)

President Trump has blamed trade liberalisation advocated by globalists for US deindustrialisation. Instead, his own weaponisation of economic policies, instruments and institutions purport to ‘make America great again’ (MAGA).

Jomo Kwame Sundaram

Trump 1.0 claimed to do so by ‘reshoring’ industries that had relocated abroad. Trump 2.0 uses more threats to secure investments, markets and other economic advantages for US big business, at the expense of others, including allies and especially the Global South.

While rejecting globalists’ claim that trade liberalisation enhances growth, employment and incomes for all, his own ‘America First’ policies are slowing the world economy, including the US.

Post-war trade policy
The US has dominated international relations and institutions, including multilateral economic governance, since World War Two (WW2). The US Congress rejected the 1948 Havana Charter proposing the International Trade Organisation (ITO).

Selective trade liberalisation was key to the ‘neoliberal’ Washington Consensus, which has been recommended, if not required, by multilateral economic institutions from the 1980s.

Meanwhile, the neoliberal era has been associated with slower, more volatile growth than the post-war Keynesian ‘Golden Age’ of the first quarter-century after WW2.

The West pushed for the World Trade Organization (WTO) to consolidate the international economic order on a neoliberal basis. The 1994 Marrakech Agreement establishing the WTO left little room for development policy initiatives.

For many in the West, neoliberal trade liberalisation ended with the first Trump presidency from 2017. However, the reversal had begun earlier in the 21st century, especially after the 2008-09 global (actually Western) financial crisis.

However, Trump should be acknowledged for brazenly weaponizing international trade and investment instruments against the rest of the world, including US allies.

Hegemony
Free trade advocate Jagdish Bhagwati showed that anything less than trade multilateralism, including plurilateral and bilateral free trade agreements, is sub-optimal and unfair.

Compromises, including those promoted by international financial institutions and the OECD, have, instead, strengthened US and Western hegemony.

Postwar decolonisation of Asia and Africa has seen discontent grow in multilateral institutions, prompting selective Western undermining of multilateralism after the Cold War.

Unable to ensure the WTO’s dispute settlement system consistently protects and advances its interests, the US has paralysed it by blocking key appointments since the Obama presidency.

Collective assertiveness by developing countries in multilateral fora has mitigated some adverse consequences of international economic integration under Western auspices.

Partial and uneven trade liberalisation has constrained Global South industrialisation. Recent deindustrialisation has reduced manufacturing’s share of national output in many developing countries.

Little new manufacturing capacity has developed in Africa beyond some minimal import-substituting and resource-processing activities protected by high transport costs.

Divide and rule
Economic concessions, such as trade preferences, to developing countries have been used to divide the Global South, including the ‘least developed countries’ and ‘small island developing states’, effectively weakening their collective negotiating strength.

Trade liberalisation has also reduced tariff revenue, especially important for the poorest developing countries, where it often accounted for up to half of total tax collected.

Additional taxes, typically from consumption or income, have never compensated for tariff revenue losses due to trade liberalisation. This has undermined their already weak fiscal capacities, often requiring them to borrow even more.

Promoting food agriculture in supposedly ‘land-abundant’ African countries was supposed to make them more food-secure and even export-competitive but there is no evidence this has happened.

Developing nations have long unsuccessfully asked the Global North to eliminate agricultural subsidies, tariffs, and non-tariff import barriers that protect their output.

This would make food production in developing countries more competitive. But rich countries have long insisted that developing countries must first ‘reciprocate’, e.g., by eliminating their manufacturing tariffs.

Structural adjustment has also undermined agricultural infrastructure and smallholder productivity in many developing countries. Meanwhile, lower farm subsidies in Europe have raised many food import prices in the South.

Gains from trade?
Purported gains from trade liberalisation are often either merely theoretical or one-time gains from static understandings of comparative advantage, with no cumulative potential.

Claims of gains from trade liberalisation presume internationally competitive productive and export capacities capable of generating a strong positive supply response.

Such preconditions are unlikely in most developing countries, especially the poorest, and need to be developed, typically by protecting against external market pressures.

Most studies of realistically achievable outcomes of WTO Doha Round negotiations from 2001, including those for the World Bank, projected net losses for most developing economies, except for a few Asian economies.

There is also no robust evidence of trade liberalisation significantly reducing poverty and hunger. Developing countries, especially the poorest ones and those in sub-Saharan Africa, would be worse off.

One may well ask why developing countries have to be bribed with ‘aid for trade’ if it is in their own best interests to commit to trade liberalisation, multilateral or otherwise.

Worse, trade liberalisation has made sustainable development nearly impossible by significantly reducing policy options for aspiring developmental states, especially for trade, industrial, investment and technology policies.

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

Related Articles

• Trump Tariffs Creating Less Manufacturing Jobs
• Trade Liberalisation Undermines Development
• No African Development from Western Trade Policies
• Trump Undresses Rival Trade Myths
• Trump’s ‘Shock and Awe’ Tariffs
• Trade Liberalisation Kicked Away African Development Ladder
• Trade Deception Returns in Pan-Africanist Guise
• Weaponizing Free Trade Agreements
• Trade Liberalization for Development?
• Agricultural Trade Liberalization Undermined Food Security

Douze personnes soupçonnées d’appartenir à un réseau criminel organisé de trafic d’or ont comparu dimanche devant le tribunal de Dar El Beida, à Alger. L’affaire […]

L’article Lingots d’or, devises et complices à l’aéroport d’Alger : les révélations d’une vaste affaire de trafic est apparu en premier sur .

Grandir avec un smartphone en main ne protège pas des pirates. C’est, en substance, le constat brutal que dresse une étude publiée le 29 juillet […]

L’article Gen Z et cybersécurité : la génération la plus connectée est aussi la plus vulnérable est apparu en premier sur .

Nigerian Richard Itoro is one of tens of thousands who have abandoned their lives in South Africa.

Après trois éditions organisées sur trois jours, le rendez-vous international dédié aux arts, à la culture et à la spiritualité vodun s'étendra désormais sur huit jours. Selon le site officiel des Vodun Days, la 4ᵉ édition se déroulera du 2 au 9 janvier 2027 à Ouidah.

Les Vodun Days changent de format. La 4e édition sera organisée sur 8 jours soit 2 au 9 janvier.
Cette nouvelle formule offrira aux visiteurs une immersion plus longue dans l'univers du Vodun, à travers un programme mêlant traditions, spiritualité, patrimoine et expressions artistiques.

Les festivités seront notamment marquées par les danses du Vodun Hounvè, les sorties des Zangbétos et des Egungun, la procession en l'honneur des divinités, ainsi que des concerts en plein air sur la plage de Ouidah avec plusieurs artistes.

Des animations de places publiques, des spectacles culturels et la grande cérémonie Vodun en présence de hauts dignitaires figurent également au programme de cette édition.

Les précédentes éditions des Vodun Days, organisées sur trois jours ont attiré des millions de touristes et de visiteurs venus du Bénin et de plusieurs pays, confirmant le rayonnement international de cet événement.

Avec cette extension à huit jours, les autorités entendent renforcer l'attractivité touristique de la destination Bénin et offrir une expérience culturelle et cultuelle encore plus riche aux festivaliers.

2026. július 7-8-án Ankarában kerül sor a NATO állam- és kormányfők következő csúcstalálkozójára. A csúcstalálkozó egyben az Észak-atlanti Tanács, a NATO politikai döntéshozatali fórumának az ülését is jelenti. Jelen írás az ankarai csúcstalálkozó globális hátterét és várható döntéseit tekinti át a transzatlanti kapcsolatok kontextusában. 

A NATO más nemzetközi szervezethez viszonyítva viszonylag ritkábban rendez legfelső vezetői szintű találkozókat. A NATO-csúcstalálkozók hosszú ideig többnyire két-három éves időközzel előforduló események voltak. (A NATO-csúcstalálkozók történelmi áttekintését ld. a szerzők korábbi publikációjában.) Ez a tendencia a 2010-es évek végén megfordult: a szövetség vezetői 2017-ben, 2018-ban, valamint 2019-ben is találkoztak. Az Ukrajna elleni orosz agresszió megindulását követően 2022 februárban virtuális értekezletre, majd nyáron Madridban rendes csúcstalálkozóra is sor került. Ezt követően minden évben volt NATO-csúcstalálkozó: 2023-ban Vilnius, 2024-ben Washington, 2025-ben pedig Hága adott otthont. A találkozók sűrűségének növekedését egyértelműen az Ukrajna ellen folyó háború és a NATO válaszai, a kollektív védelmet megerősítő döntések meghozatala, majd végrehajtásuk áttekintése tette szükségessé és indokolttá.

A „Trump-tényező”

A NATO csúcstalálkozói a konzultációs és döntéshozatali funkció mellett szimbolikus és protokolláris szerepet egyaránt betöltenek.

A csúcstalálkozók fő funkciója a közös biztonságot érintő (és a NATO napirendjére tartozó) aktuális kérdések megvitatása, a korábbi döntések végrehajtásának áttekintése, új politikai kezdeményezések elfogadása. Mindez egyfajta teljesítménykényszert is teremt a házigazda és a szövetség szempontjából egyaránt. A vendéglátó szövetséges értelemszerűen emlékezetessé, a házigazda ország-város nevét megörökítő politikát, esetleg hozzá köthető hosszú távú NATO-kezdeményezést szeretne. 

A NATO-csúcstalálkozók helyszínválasztása legtöbbször szimbolikus. A felajánlás önkéntes, a döntés közös – évekre előre. A szervezés felvállalása szimbolikus hozzájárulást jelent a közös teherviseléshez, és jelentős (több tízmillió eurós vagy dolláros) költségeket ró a szervező országra, amely cserébe politikai figyelemben részesül. A napirend meghatározása konszenzusos, de a szervező „igényeit” informálisan figyelembe szokták venni, amely egyúttal a szövetség az adott régió iránti figyelmét is demonstrálja, a NATO „360-fokos” megközelítésével összhangban. A földrajzi rotáció szembetűnő: Madrid, Vilnius, Washington és Hága után a szövetség legkeletibb fővárosa, Ankara következik: (és nem a „kozmopolita” Isztambul, bár ennek vélhetően inkább török belpolitikai okai vannak). A házigazda elvárásai feltételezhetőek. A legutóbbi törökországi NATO-csúcstalálkozóra 2004-ben Isztambulban került sor: ennek legemlékezetesebb döntése a 2003. tavaszi iraki amerikai-brit beavatkozás által a szövetségi kohézión ejtett sebek begyógyítása volt a közös NATO kiképzőmisszió (NTM-I) elindításával, valamint az Öböl-térség országait megszólító „Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés” (ICI) elindításával. 

Jelenleg szinte teljességgel kizárható, hogy Ankarában hasonló léptékű döntések szülessenek.

A csúcstalálkozó megrendezésének felvállalásával (amelyért a belső lobbizás évekkel korábban kezdődött) Törökország szerette volna demonstrálni erejét és befolyását, kitekintéssel a közel-keleti háborúra és Izrael regionális felemelkedésére. Az Irán ellen indított amerikai-izraeli háború teljesen keresztülhúzta a török számításokat. Szinte kizárt, hogy az ankarai csúcstalálkozó idejére (a hangzatos amerikai elnöki nyilatkozatokon túlmenő) érdemi konszolidáció történjék, vagy esély mutatkozzon arra, hogy a rendezésben Törökország érdemi szerepet kapjon.

A csúcstalálkozók fontos szerepe a közös politikák áttekintése, esetleges felülvizsgálata. Washington azonban „kiszámíthatóan kiszámíthatatlan”: az elnök napi szintű, akár 180 fokos irányváltásait az adminisztráció felső vezetői is hűen követik. A második Trump-adminisztrációból fájóan hiányzik az a kontrollt és visszajelzést jelentő vezetői kör, akiket az első adminisztrációban a nemzetközi sajtó „a felnőttek a szobában” kifejezéssel jellemzett. Egy NATO-diplomatát idézve: „a NATO-ban jelenleg egy Egyesült Államok formájú lyuk tátong, amelyet egyetlen más tagállam sem képes betölteni”. 

Az európai szövetségesek és Kanada rendkívül óvatosak és (részben az amerikai kollégák informális jelzéseit is figyelembe véve) óvakodnak az elfogadott NATO-politikák megnyitásától és újbóli megvitatásától, hiszen a végeredmény potenciálisan a jelenleginél sokkal kedvezőtlenebb helyzetet eredményezhet (pl. Oroszország megítélése vagy Ukrajna NATO-tagsági perspektívái kapcsán). Mindez tovább gyengítené az amúgy is törékeny kohéziót. 

Újabb összeveszésre, nyílt feszültségre pedig végképp nincs szükség. A NATO részéről hasonló a helyzetkép: a főtitkári kabinet egyértelműen a megúszásra játszik. Mark Rutte főtitkár alapküldetése (amely kiválasztását e posztra is segítette) Trump elnök „kezelése” és a szövetség életben tartása. A főtitkár havi-kéthavi rendszerességű washingtoni látogatásai – „Trump-suttogó” küldetései – ezt a célt szolgálják.

A szövetségesek tűréshatára jelentősen megnőtt a Trump-adminisztráció 2025. januári hivatalba lépése óta. Míg J.D. Vance alelnök 2025 februárjában, a müncheni biztonságpolitikai konferencián (Wehrkunde) elhangzott beszédét pánikreakciók és kollektív önvizsgálat követte, a szövetségesekre kivetett vámok, a Kanadával („51. tagállam”) és Grönlanddal kapcsolatos területi amerikai területi igények, az elnök NATO-ellenes kirohanásai és számtalan egyéb sérelem tükrében a hangulat inkább rezignált. Minden nap új kihívás: a „mi nem haldoklunk, mi így élünk” kelet-európai groteszk életfilozófia a NATO HQ szerves részévé vált. A NATO és a „transzatlanti család” megtanulta elviselni Trumpot, de Tolsztoj sorait idézve „minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan” (Pléh Csaba fordítása).

Az ankarai csúcstalálkozó megtartásában – talán a házigazdákon kívül – senki nem érdekelt. Nehéz kimondani, de a NATO erejét és vezetését hét évtizeden át biztosító ország elnökét a szövetséges országok vezetői közül kevesen akarják személyesen látni. Az iráni háborúval szemben rendkívül szkeptikus és a részvételt (eltérő okokból) elutasító európai országoknak nincs szükségük újabb, személyes konfrontációra a támogatás elmaradása miatt dühös és kiszámíthatatlan amerikai elnökkel még akkor sem, ha ez belpolitikai haszonnal járhat. Vélhetően Trump elnök sem kívánkozik Európába az által lenézett, „papírtigrisnek” titulált szövetségesekhez. 

A szövetségesi konzultációnak – egyúttal a Washingtoni Szerződés 4. cikkében rögzített funkcióként – azonban napi szinten, jó és rossz időben egyaránt, az atmoszférától függetlenül működnie kell. A konzultáció egyik alapvető célja éppen a szövetségesek közötti feszültségek csökkentése, lehetőség szerinti feloldása. Működtetése nem könnyű. Az ankarai csúcstalálkozó mindezért kivételesnek ígérkezik: a transzatlanti kapcsolatok (eddigi) mélypontján kerül rá sor.

Történelmi léptékben egyúttal figyelemreméltó, hogy a NATO belső válságai – a szövetség alapküldetését tekintve meglepő módon – mennyire kötődnek a Közel-Kelethez: 1956 Szuez, az 1967-es és 1973-os háborúk, a 2003-as Irak elleni fellépés, valamint 2026 Irán.

Milyen pozitív napirendet vagy eredményt lehet prezentálni Ankarában? 

A NATO Nemzetközi Titkársága és a tagállamok hónapok óta dolgoznak a csúcstalálkozóhoz méltó és bemutatható kezdeményezés(ek) megtalálásán. Az idő szorít, a politikai mozgástér rendkívül szűk. Az egyik terület értelemszerűen a legutóbbi, 2025. júniusi hágai NATO-csúcstalálkozón a tagállami védelmi költségvetések a GDP 5%-ára emeléséről született döntés végrehajtásának áttekintése lehet. Tekintettel azonban a végrehajtás 2035-ös határidejére (2029-re, azaz a Trump-adminisztráción túlra tervezett „áttekintéssel”), átütő eredmények nehezen lesznek bemutathatóak. Jóllehet 2025-ben valamennyi tagállam elérte a 2014-es walesi csúcstalálkozón rögzített 2%-ot, ez az érték 2026-ban akár csökkenhet is a globális gazdasági folyamatok hatásainak következtében. Mindehhez szervesen kapcsolódik a nemzeti többletforrások konkrét védelmi képességekké konvertálása a közös képességfejlesztési célokkal összhangban, a transzatlanti ipari és védelmi együttműködés fejlesztése.  Hasznos lenne a mélyebb eszmecsere a NATO sokat emlegetett „európai pillérének” megerősítéséről és az európai szerepvállalás növeléséről (burden shifting) a kontinens biztonsága kapcsán. Az Ukrajna támogatása melletti elkötelezettség megerősítése mellett a globális, ámde az euroatlanti térség biztonságát közvetlenül érintő témák is kínálnák magukat.

Az amerikai elnök kiszámíthatatlansága és a fentebb leírtak miatt azonban nem lehet tervezni. Az első Trump-ciklus a NATO szempontjából csaknem katasztrofális két brüsszeli csúcstalálkozójának (2017 és 2018) tükrében érthető az óvatosság bármilyen témakör kapcsán – hiszen az amerikai elnök bármit felhozhat (részletesen ld. Jens Stoltenberg korábbi főtitkár On My Watch emlékiratában ).

Az Irán elleni katonai akcióval kialakult térségbeli helyzet és ennek globális biztonságpolitikai és gazdasági következménye a „fehér elefánt” az ankarai ülésteremben. Egy NATO-keretű fellépés szinte teljességgel kizárható, de néhány szövetséges ország ad hoc jellegű részvételével zajló tengeri tevékenység elindítása – a Hormuzi-szoroson történő szabad áthaladás biztosítására a nemzetközi joggal összhangban – elképzelhető.

A NATO-csúcstalálkozók alkalmat nyújtanak arra, hogy a tagállamok közös kommünikében rögzítsék a külvilág felé is releváns döntéseket, illetve fejtsék ki álláspontjukat a NATO-t, vagy szélesebb értelemben vett biztonságukat érintő kérdésekről. A stratégiai kommunikáció mellett a kommüniké a belső policy-k rögzítésének is fontos eszköze. Rövidebb formája a tömörebb, néhány bekezdéses deklaráció, bár akad példa a kettő egyidejű kiadására is (különösen akkor, ha túl hosszúra sikerül a kommüniké és szükségesnek látszik egy tömör, a közvélemény számára olvashatóbb közlemény kiadása is). Részletes kommünikét legutóbb 2024-ben, Washingtonban sikerült elfogadni, 2025-ben Hágában rövid deklaráció született. A rövid közlemény nem hátrány, ugyanakkor jelzi mind napirendet, mind pedig a konszenzusra esélyes témák körét.

A fentiek alapján jelenlegi helyzetet a „csak essünk túl a csúcstalálkozón baj nélkül” kollektív várakozás jellemzi. A helyzet e téren hasonlít 2019-hez, amikor a NATO 70. éves születésnapját gyakorlatilag észrevétlenül ünnepelte. A londoni állam- és kormányfői „vezetői találkozónak” (amelyet éppen a várakozások kezelése érdekében hivatalosan nem is neveztek csúcstalálkozónak) sajátos hátteret adott Macron francia elnök néhány héttel korábban adott, nagy vihart kiváltó „a NATO agyhalottá válik” interjúja az Economistban. 

Jóllehet a hágai csúcstalálkozó deklarációja jelezte, hogy Törökország után a következő NATO-csúcstalálkozónak Albánia adhat otthont, ennek idejét nem rögzítette. Jelen pillanatban valószínűsíthető, hogy 2026-ot követően az európai szövetségeseknek „nem lesz sürgős” újabb csúcstalálkozó. Akárcsak az első Trump-adminisztráció idején, a 2019-es londoni találkozót is csak 2021-ben követte teljes csúcstalálkozó Brüsszelben – immár Biden, az év januárjában hivatalba lépett amerikai elnökkel. Nem zárható ki, hogy a következő „teljes” csúcstalálkozóra csak 2029-ben kerül sor Albániában. Amennyiben a világpolitikai események ezt szükségessé teszik, az állam- és kormányfők virtuális módon, védett csatornán is tanácskozhatnak, miként tették ezt 2022. február 25-én, az orosz invázió másnapján.

A Várakozások az ankarai NATO csúcstalálkozó előtt bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Le marché parallèle des devises enregistre une légère hausse de l’euro face au dinar algérien en ce début d’août 2026. Les cotations rapportées par les […]

L’article Marché parallèle des devises : l’euro repart à la hausse face au dinar ce lundi 03 août est apparu en premier sur .

La Cour constitutionnelle a validé, lundi 3 août 2026, le règlement intérieur du Sénat. La séance plénière s'est déroulée sous la présidence du Professeur Cossi Dorothé Sossa, président de la Cour constitutionnelle.

Par décision DCC 26-006 du 03 août 2026, la Cour constitutionnelle valide le règlement intérieur du Sénat adopté par la nouvelle institution le 30 juillet 2026. À l'issue de l'examen, la haute juridiction elle a estimé que l'ensemble des dispositions du texte respecte les exigences constitutionnelles.

La décision sera notifiée à la doyenne d'âge en second du Sénat et publiée au Journal officiel. Cette validation permet au Sénat de disposer d'un cadre juridique désormais exécutoire pour son fonctionnement et constitue une nouvelle étape dans le fonctionnement de cette institution prévue par la révision constitutionnelle.

Le Sénat est composé de membres de droit, notamment d'anciens hauts responsables de l'État, ainsi que de personnalités désignées par les présidents de la République et de l'Assemblée nationale.
Cette institution a pour mission de contribuer à la régulation de la vie politique, au renforcement de l'unité nationale et d'examiner certaines lois adoptées par le parlement en demandant, le cas échéant, une seconde lecture, à l'exception des lois de finances.

La Police républicaine a interpellé, samedi 1er août 2026 à Lokossa, deux individus soupçonnés d'avoir volé une motocyclette à Comè.

Deux présumés voleurs sont dans les mailles de la police républicaine. Une équipe de la police s'est rendue dans le quartier Fongba, à Lokossa, le 1er août après une tentative de vente d'une motocyclette suspecte. Un premier suspect a été interpellé sur les lieux. Selon la Police Républicaine, la fouille de son domicile a conduit à la découverte de l'engin dissimulé dans sa chambre.

Au cours de son audition, le mis en cause a indiqué que la motocyclette avait été volée à Comè avec l'aide d'un complice. Les deux hommes se seraient rendus dans cette ville le 31 juillet dans le but de dérober une moto. Après avoir repéré un engin stationné devant un portail aux environs de 19 heures, ils se sont emparés de celui-ci avant de le transporter à Lokossa pour le revendre. Les investigations menées avec l'appui des unités de police des localités environnantes ont permis d'identifier le propriétaire de la motocyclette. Les deux suspects ont été placés en garde à vue.

IInternational experts have reported a uptick of human rights violations committed in Iran, notably arbitrary executions of protestors since January 2026. Credit: Amir Sarabadani/Wikimedia Commons

By Oritro Karim
UNITED NATIONS, Aug 3 2026 (IPS)

Over the past several weeks, the humanitarian landscape in the Middle East has deteriorated significantly, exacerbated by escalating security concerns and serious human rights violations. In late July, the United Nations (UN) highlighted a sharp uptick in hostilities between the United States and Iran, alongside growing concerns over wider regional instability.

On July 30, the Office for the Coordination of Humanitarian Affairs (OCHA) warned that the “humanitarian consequences of the Middle East escalation are worsening by the day.” The conflict between the United States and Iran has grown increasingly volatile over recent months, with both parties intermittently resuming bombardment following the breakdown of the April ceasefire.

On July 28, Iranian forces attempted a series of ballistic missile attacks targeting U.S. bases in Jordan and vessels in the Strait of Hormuz. This prompted an immediate military response from the U.S. military, with defense officials confirming that it had completed a “heavy wave” of airstrikes targeting numerous bases affiliated with Iran’s Islamic Revolutionary Guard Corps (IRGC).

This recent wave of airstrikes in Iran affected numerous provinces—including Hormozgan, Bushehr, Fars, and Khuzestan—notably impacting the country’s primary oil-producing region. According to the Iranian Ministry of Health, at least 60 civilian deaths and 670 injuries have been recorded over the past month alone. On July 30, a strike in Qeshm in Hormozgan province hit a residential building, killing three civilians, including a two-year-old child.

This conflict has severely disrupted global shipping and oil production, driving a considerable increase in domestic gasoline prices in the U.S. and compounding Iran’s economic collapse. On July 29, United Nations Secretary-General António Guterres expressed concern about the risk of a broader regional conflict if effective diplomacy is not established soon.

Deputy Spokesperson for the Secretary-General, Farhan Haq, told reporters that current developments are “not positive”, noting that Guterres is hoping for an immediate cessation of hostilities. “The Secretary-General has been worried for some time that if the parties do not return to negotiations, you could have a widening of the conflict, and that seems to be what has been happening in recent hours,” said Haq at a press briefing at the UN Headquarters.

“These are not positive developments, and he wants to make sure that the parties can cease fighting and again return to the diplomatic efforts, including the mediation efforts being pressed forward by Pakistan, Qatar and others…Having more parties involved in the fighting, having the fighting spread to a larger number of countries, all of these are adverse developments and could get us into a much worse situation even than before.”

Following discussions with regional allies, U.S. President Donald Trump told reporters on August 1 that he had halted planned military strikes against Iran as negotiations toward a de-escalation of hostilities are scheduled to pick up on August 3. Contingent on both sides “rapidly” securing a deal, Trump told reporters that these plans include frameworks for the reopening of the Strait of Hormuz, which would allow for the immediate decongestion of stalled global cargo traffic and the resumption of commercial oil shipments.

In response, Iranian officials confirmed that Tehran did not ask the U.S. to halt these strikes, stating that Iran remains “on high alert and ready for any eventuality.” As of August 3, no new negotiations were held between the U.S. and Iran. Esmail Baghaie, the spokesperson for Iran’s foreign ministry, has said that there are no plans to send an Iranian delegation, nor to receive any delegations, however diplomatic engagement is ongoing.

Although the Strait of Hormuz is currently closed, Jordan and Egypt remain critical lifelines for humanitarian aid deliveries and medical evacuations for struggling Iranian communities.

Furthermore, Iran continues to grapple with a sharp rise in human rights violations recorded over the course of 2026. Since March 19, the Center for Human Rights in Iran recorded the executions of at least 46 civilians on politically motivated charges. Reflecting a considerable surge in the use of the death penalty to repress civilian dissent, at least 23 of those convicted were protestors arrested during the protests in January.

On July 23, the UN Independent International Fact-Finding Mission on Iran urged Iranian authorities to halt all executions and establish frameworks on the use of the death penalty in accordance with international humanitarian law. The Mission condemned the arbitrary executions of two young protestors, 18-year-old Erfan Esfandiari and 23-year-old Mohammad Mohammadi on July 19.

In the wake of these executions, Iranian authorities proceeded to publicly execute protestors Amir Hossein Safari and Abolfazl Sepahi following what Amnesty International described as a “grossly unfair mass trail involving dozens of defendants.” Ten additional Iranian men now face an imminent threat of arbitrary execution over their involvement in the January demonstrations, with the Mission calling for an immediate halt to these executions.

“The Iranian authorities are unleashing a horrifying wave of executions and death sentences to punish and suppress dissent and project an image of strength and absolute control in the wake of the January popular uprising and amid ongoing attacks by US and Israeli forces,” said Heba Morayef, Regional Director for the Middle East and North Africa at Amnesty International.

“The muted response from the international community emboldens the Iranian authorities to continue their deadly rampage. UN member states must take urgent coordinated diplomatic action to press the Iranian authorities to halt further executions. They must place Iran’s human rights and impunity crisis high on their agenda, support the creation of an independent international justice mechanism for Iran and urge the UN Security Council to refer the situation in Iran to the International Criminal Court.”

IPS UN Bureau Report

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

 

 

Le Groupe ISM Dakar, pionnier et leader de l'enseignement supérieur privé en Afrique subsaharienne depuis 1992 et membre du réseau international Galileo Global Education, a organisé avec succès la Convention ISM Alumni Cotonou 2026, couplée à la cérémonie de Graduation des apprenants d'ISM Online.
Accueilli au Golden Tulip Hôtel Le Diplomate de Cotonou, l'événement a rassemblé les anciens étudiants béninois et togolais du Groupe ISM, les diplômés d'ISM Online, des partenaires institutionnels, des entreprises et plusieurs personnalités, en présence de M. Amadou Diaw, Président Fondateur du Groupe ISM, et de M. Abdou Diouf, Président du Groupe ISM.
Cette rencontre a illustré les liens forts que le Groupe ISM entretient depuis de nombreuses années avec le Bénin et le Togo. Bien que l'institution ne dispose pas de campus dans ces deux pays, de nombreux étudiants béninois et togolais choisissent chaque année de rejoindre le campus du Groupe ISM à Dakar, ou de suivre leurs études à distance grâce à ISM Online (des programmes diplômants et certifiants 100% en ligne), avant d'intégrer un réseau de diplômés présent dans toute l'Afrique.

La Convention Alumni a permis à cette communauté de se retrouver, de partager leurs expériences, de développer leur réseau professionnel et d'échanger avec les dirigeants du Groupe ISM venus de Dakar, sur les perspectives de développement de l'enseignement supérieur africain, de l'employabilité des jeunes et de l'innovation pédagogique.
L'un des moments les plus marquants de la soirée a été la Graduation des apprenants d'ISM Online, venus recevoir leur diplôme de Licence ou de Master. Cette cérémonie a récompensé des professionnels et étudiants ayant choisi un parcours de formation flexible, leur permettant de concilier études, carrière et vie personnelle, tout en bénéficiant des mêmes exigences académiques et de la même reconnaissance que les formations dispensées sur le campus de Dakar.

À travers cette double célébration, le Groupe ISM a réaffirmé sa volonté d'accompagner ses étudiants bien au-delà de leur diplomation. Le réseau ISM Alumni constitue aujourd'hui une véritable communauté de professionnels présents dans de nombreux pays africains, favorisant les opportunités d'emploi, d'entrepreneuriat, de mentorat et de coopération entre diplômés.

Un nouveau campus emblématique à Dakar

Cette rencontre a également été l'occasion de présenter les dernières évolutions du Groupe ISM, notamment l'inauguration, en mai 2026, du nouveau Campus Baobab à Dakar. Véritable vitrine de l'ambition du Groupe, ce campus nouvelle génération offre un environnement d'apprentissage moderne, connecté et ouvert sur le monde. Pensé pour favoriser l'innovation, la collaboration et l'expérience étudiante, il accueille les étudiants sénégalais et internationaux dans des infrastructures répondant aux standards internationaux de l'enseignement supérieur.
En réunissant sa communauté béninoise autour de ses dirigeants, le Groupe ISM confirme sa volonté de renforcer durablement ses liens avec le Bénin et le Togo et de poursuivre sa mission : Former les futurs dirigeants africains à travers une formation de qualité qui répond aux standards nationaux et internationaux.

Plus d'infos sur le Groupe ISM, contactez-nous au +221 33 869 76 77 , sur WhatsApp au +221 76 224 19 40, par mail sur info@ism.edu.sn ou sur www.groupeism.sn
Today ISM, Tomorrow the World !

À propos du Groupe ISM

Pionnier et leader de l'enseignement supérieur privé en Afrique subsaharienne depuis 1992, le Groupe ISM a pour mission de former les futurs dirigeants et leaders africains par une éducation d'excellence répondant aux standards nationaux et internationaux. Depuis 2017, 25 ans après sa création, il rejoint le réseau mondial de Galileo Global Education, 1er opérateur de l'enseignement supérieur privé en Europe et 2e au niveau mondial. Distingué par les classements internationaux pour ses enseignements d'excellence, le Groupe ISM propose des formations de la Licence au Doctorat et regroupe aujourd'hui une école de management, une école de droit, une école d'ingénieurs, un Digital Campus, le Madiba Leadership Institute (un institut de science politique, relations internationales, communication), un programme 100% en ligne (ISM Online), ainsi qu'un réseau de lycées d'excellence et d'espaces élémentaires. Le Groupe ISM compte aujourd'hui +18 000 apprenants issus de +30 pays, +50 000 Alumni partout dans le monde et 11 Campus dont 10 au Sénégal et 1 à Abidjan.

Credit: Joseph Barrientos on Unsplash

By James Alix Michel
VICTORIA, Seychelles, Aug 3 2026 (IPS)

Earlier this year, I called publicly for a precautionary pause on deep-sea mining, arguing that it is not a rejection of progress, but a commitment to sound science.

I made that appeal because I believed governments meeting this year at the International Seabed Authority (ISA) would finally choose caution over haste. Watching the results emerge from Kingston, Jamaica, over these past weeks, I must admit to real disappointment.

But I want to be equally clear: disappointment is not defeat, and there is still every reason for hope.

The 31st session of the ISA concluded its work in Kingston with the Council ending two weeks of negotiations on 24 July without adopting the long-debated Mining Code. Unresolved issues, ranging from environmental safeguards and liability to inspection, compliance and benefit-sharing, remain exactly that: unresolved.

Governments including France, Costa Rica, South Africa, Mexico, Germany, Palau and Brazil rightly insisted these gaps must be closed before any commercial mining is contemplated. That the Authority could not bridge them after fifteen years of negotiation tells its own story about how far science and governance still lag behind commercial ambition.

James Alix Michel

What troubles me more is what happened alongside those talks. In the same fortnight, the Council extended by five years the exploration contract of Nauru Ocean Resources Inc., a subsidiary of The Metals Company, even as an inquiry into the contractor’s possible non-compliance with its obligations under the UN Convention on the Law of the Sea remained open. This came days after the Seabed Disputes Chamber of the International Tribunal for the Law of the Sea, in Hamburg, ordered the ISA to guarantee the company due process. The optics were unfortunate: an institution meant to safeguard the common heritage of humankind appeared to bend under commercial pressure at the very moment its credibility needed reinforcing.

That pressure has an external source too. The United States, which is not a party to the Law of the Sea Convention and sits outside the ISA altogether, has continued to advance its own unilateral licensing process for the Clarion-Clipperton Zone, the vast Pacific seabed that holds the largest concentration of exploration contracts on Earth. Five applications are already on record, with reports suggesting more may follow. When a single state can simply step outside a multilateral framework and issue permits for a shared global commons, it does not just threaten the ocean floor; it threatens the very idea that humanity can govern anything collectively. That, to me, is Kingston’s deeper failure: not that a code went unfinished, but that the multilateral system protecting our common heritage was tested, and did not hold as firmly as it should.

And yet.

I have spent much of my life in rooms where the odds seemed stacked against the ocean, and I have learned that setbacks in these negotiations are rarely the last word. There is real cause for hope in what else happened in Kingston.

When four deep-sea mining companies sought observer status at the Assembly, dozens of governments pushed back, and the decision was postponed rather than rushed through. Vanuatu brought forward an agenda item on “Ensuring Adequate Scientific Understanding to Support Informed Decision-Making,” precisely the argument I have been making since earlier this year: that we cannot regulate what we do not yet understand. And crucially, the Council did not simply walk away. It agreed a roadmap for further work, inviting states and observers to submit written proposals on the outstanding issues by 1 October 2026. The door to a properly safeguarded process remains open. It has not been slammed shut.

Most encouraging of all is the growing number of nations refusing to be rushed. When I first raised this call earlier this year, more than 40 countries had already backed a moratorium or precautionary pause. Today that number stands at 45, including seven Pacific nations, alongside outright bans by France and by Palau and New Caledonia within their own waters. They are joined by more than 70 companies, 82 financial institutions representing some €24 trillion in assets, and over 900 scientists from more than 70 countries, all saying the same thing: we do not yet know enough to proceed safely.

This is not an anti-mining movement. It is a pro-science movement. Nobody serious is arguing that the world will never need these minerals, or that the seabed must remain untouched forever. What I am arguing, and what the evidence increasingly supports, is that decisions with potentially irreversible consequences for ecosystems we have barely begun to map should not be made under commercial or geopolitical pressure. Scientists directly observed less than a tenth of the size of Belgium’s worth of deep seafloor before these negotiations began. This year’s IUCN Red List found that 62 percent of molluscs known only from hydrothermal vents are now at risk of extinction, many of them identified within the last decade. We are still discovering what we might destroy, and we are only beginning to understand the deep seabed’s role in storing carbon and regulating ocean chemistry.

I say this as someone who has governed a small island nation whose entire future is tied to the health of its ocean. Seychelles did not treat marine protection and economic progress as opposing forces. Through marine spatial planning protecting thirty percent of our waters, and the world’s first sovereign blue bond, we showed precaution can be financed and delivered without halting development. That experience is precisely why I believe a precautionary pause on deep-sea mining is a down payment on progress, not a brake on it.

Small island developing states cannot afford to gamble with the ocean systems that feed us and anchor our economies. I say this with humility: Seychelles has banned deep-sea mining in its own waters under our Marine Spatial Plan, yet is not among the 45 nations formally backing the international moratorium. That gap between what we protect at home and what we champion abroad is one I hope Seychelles, and others like it, will now close.

So my message to fellow leaders, particularly across Africa and the small island states that depend most on healthy oceans, is this:

Kingston’s disappointment is real, but it is not the end of the story. Forty-five nations have already shown that caution and ambition can coexist. I urge every government that has not yet done so, especially those still weighing their position ahead of the October deadline for written proposals, to add its voice to that growing coalition. This is not about obstructing progress; it is about demanding the evidence that ensures whatever progress we make does no lasting harm to the seabed we all share. I also urge regional bodies, from the African Union to Pacific and Caribbean groupings, to adopt common positions, so no single small state stands alone against powerful commercial interests.

The common heritage of humankind deserves patience as much as ambition. Kingston reminded us how much work remains. It also reminded us how many are still willing to do it.

James Alix Michel is the former President of Seychelles (2004-2016), Founder of the James Michel Foundation and the University of Seychelles, and a global advocate for the blue economy, ocean conservation and climate resilience.

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

Le ministre de l’Intérieur, des Collectivités locales et des Transports, Saïd Sayoud, a tenu une séance de travail au siège du ministère italien de l’Intérieur, […]

L’article Ce que prévoit le nouvel accord entre l’Algérie et l’Italie en matière de sécurité est apparu en premier sur .