Feed aggregator

(Már kész voltam a poszttal, amikor elgondolkodtam, hogy minek is írom ezt. Aztán rájöttem, azért írom mert 1. a Golán fennsík érdekes hely, egyszer voltam az izraeli oldalon és amit lehetett lefényképeztem. 2. Ennél sokkal fontosabb és relevánsabb, hogy az ENSZ békefenntartó missziókról keveset tudunk, és az is általános vagy valami mázzal van leöntve, amit a "béke" jelzővel azonosítunk. Ha nincs is háború ezekben a missziókban (de persze néha az is van), azért így is kellően komplexek, sok szürke zónával, fontos egyéni döntésekkel, politikai súllyal. Magyar békefenntartók hajlamosak mindig a szépre, a békére és a pusztán katonai feladatokra szorítkozni a missziók bemutatásakor, meglehetősen egyszínűen festeni le azokat. A mostani osztrák példa mutatja, hogy néha a tétlenséggel is lehet ellenségeket szerezni, morálisan megkérdőjelezhető megoldásokba belefutni, miközben valószínűleg az osztrák békefenntartók nem tettek mást, mint amire a parancsnokuk (aki nem osztrák volt) utasította őket, és így talán a botrányt (de miért is) nem az osztrák kormányzatnál kellene most keresni)

A napokban egy osztrák újság kitett a netre egy video felvételt, amelyet minden valószínűség szerint a Golna fennsíkon, ENSZ békefenntartóként szolgálatot teljesítő osztrák katonák készítettek 2012-ben. Amit látni, hogy az ütköző zónában valakik (civil ruhában) rajtaütnek egy a civil terepjárón, és arról lepotyognak emberek. A rajtütés, inkább "rajtütés" elég nagy távolságból (100 m? még több) sorozzák a terepjárót, a videon nem látszik, hogy bárki vagy bárki meg is közelítené azt.

Itt látható a video.

Azt is hallani, hogy a osztrák békefenttartók kommentálják a szöveget, de ezt nem értem, a feliratok - szerintem - osztrák tájszólásban vannak, német nyelvre nem tudtam csak néha visszakövetkeztetni :) Van egy rész, ahol nem látunk semmit, de halljuk, hogy az osztrákok beszélnek valakviel akinek azt mondják, hello, menjetek csak tovább. A lövöldözés alatt mindenféle érzéketlen lesajnáló megjegyzést tesznek a szemük előtt lezajló lövöldözés áldozataira.

Azért írom, hogy amit látni,  mert a videot kisérő szövegből (amit a főszerkesztő mond), azt is hozzáteszik, hogy 1. a terepjárón szíriai titkosrendőrök vannak 2. a támadók csempészek 3. az összes titkosrendőr meghal (kb 8.)

Az újság vélelmezi ezek alapján, hogy a osztrák katonák a "titkosrendőrökkel" beszélgettek, és bár tisztában voltak a "titkosrendőrökre" leselkedő veszélyekre, nem mondták nekik, hogy álljanak meg, stop, vagy akármi.

Most meg az oknoymozás osztrák hivatalos oldalról, hogy  mi történt. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz az eredmény. Sokan persze az osztrák hatóságok elmaradt reakcióit hiányolják, de  meg kell mondjam, sokkal nagyobb kérdés számomra az ENSZ reakciója.

Az osztrák békefenntartók az UNDOF részeként ENSZ parancsnokság alatt álltak, nem pedig az osztrák hadügyminisztériumé alatt. Kérdés, hogy az ENSZ lépett-e valamit ezt követően az szíriai kormányzat felé, mert bár valószínűleg nincs a kéksisakosok mandátumban az összecsapások megakadályozása, vagy az egyik vagy másik oldal támogatása, morálisan nyiván természetes elvárásnak tűnik, hogy azért ilyen helyzetekbe avatkozzanak be (a felvételek azt sugallják, hogy előre kiszámítható volt, hogy a "titkosrendőrök" támadás alá kerülnek és meghallnak).

A sztoriban ez az egyik legfurcsább rész: "csempészek" mióta támadnak rá hivatali közegre, ha az konkrétan nem veszélyezteti őket. "Titkosrendőrök" mióta utaznak amatőr módon, fegyverzet nélkül, és egyáltalán mit keresnek egy az Izrael és Szíria közötti ütköző zónában (mondjuk ez a "csempészekre" is vonakozik)?

Valszeg a válaszok nagyrészére azért nem tudjuk a választ, mert nem ismerjük a részleteket, vagy mert az újság így akarta (vagy ezt mondták neki) framelni, keretezni az eseményeket. Lehet felkelőkről van szó, és lehet a "titkosrendőrök" valami helyi kormánypárti milícia tagjai, akikhez befutott valami pletyka, és csak megnézni mentek hogy mi van.

Azt biztos, hogy alapból a békefentartóknak nem feladata beavatkozni. Azt írja a mandátumuk:
Maintain the ceasefire between Israel and Syria;
Supervise the disengagement of Israeli and Syrian forces; and
Supervise the areas of separation and limitation, as provided in the May 1974 Agreement on Disengagement.
Ebből ugy az utolsó pont, ami ide illik: felügyelni/ellenőrirni az ütköző zónát. De nem beavatkozni. Erre se nyílt felhatalmazás, sem kellően robusztus katonai erő és fegyvernet nem áll rendelkezésre, ami megint csak természetes, mert annak idején mikor létrehozták őket nem ez volt a cél. Ki gondolta volna 1974-ben, hogy egyszer itt Izraeltől és Szíriától független fegyveres szereplők, milíciák stb.k fognak szaladgálni.

2012-ben már polgárháború volt Szíriában, gondolom az UNDOF is csak kapkodta a fejét, hogy mi történik az évtizedek óta nyugalmas ütközőzónában.

In dieser Ausgabe von The Brief from Brussels: Berichte zum Haushaltsentwurf der EU-Kommission und über die Rolle von künstlicher Intelligenz in der

A május elsejei Nagy Futam délelőttje az aszfalté és a versenyautóké volt, a délután a levegőé és a repülőgépeké. A Gellért-hegyről többször fotóztam, ezért a budai magaslatok közül idén a Halászbástyát választottam, ami a nagygépes áthúzás szempontjából nem volt rossz döntés, egyéb szempontból (kisebb gépek és helikopterek szóló bemutatója) vannak ennél szerencsésebb helyszínek is.

Bo-105-ösből kettőt üzemeltet a Flying Bulls. A bal oldali éppen a hátáról fordul a talpára, a jobb oldali külső függesztésű kamerával követi a mozzanatot.

A B-25J Mitchell bal kísérője egy 1944-es gyártású P-38 Lightning, jobb kísérője egy Alpha Jet.

Visszatérőben a Mitchell-Lightning-Alpha Jet kötelék. Az áthúzások közötti rövid holtidőt a Trojan műrepülése töltötte ki. 

Az 1954-es gyártású T-28 Trojan 2016-ban esett át egy nagyjavításon, azóta viseli ezt a festést. Addig abban a sötétkék színben láthattuk, amelyben 2002-ben Budaörsön bemutatkozott a magyar közönségnek. 

A Flying Bulls amerikai lajstromban lévő B-25-ösét - amely 1945-ös gyártásának köszönhetően éppen lemaradt a második világháborúról - 18 éve láthattuk először Magyarországon.  

Érdekes formájú füstmaradványok mellett süllyed a Trojan. 

Az egyenként 1600 lóerős Allison motorok fehér füsttel fokozzák a látványosságot. 2001-ben egészen másfajta füst tört elő az egyik motorból és a repülésnek akkor kényszerleszállás és géptörés lett a vége. Nyolc évnyi munka kellett ahhoz, hogy a Lightning ismét repülhessen - ekkor már a Flying Bulls flottájában.

A gép a háború végéig repült a hadsereg légierejénél. Azt követően gyorsasági repülőversenyek szereplője lett az Egyesült Államokban. 

A hátára fordul a nyolctonnás háborús veterán.

A Luftwaffe a kilencvenes évek elején kezdte kivonni az Alpha Jeteket. Ekkor vásárolt a Flying Bulls két példányt kiállítási célra és tartalék alkatrésznek. A következő két gépet már egyenesen a gyártól vásárolták 2001-ben, két év múlva pedig újabb két Alpha Jet beszerzésére nyílt lehetőség. A bemutatókat ezzel a négy géppel repülik.  

A Goldtimer Alapítvány Li-2-ese a Szent István Bazilika előtt repül északi irányba. 

A magyar tervezésű, magyar építésű és 2012 óta ismét repülőképes R-18C Kányát az elmúlt hetekben újra levegőbe emelkedett Po-2-es követi. A két old timernek a pesti háztetők adnak hátteret.

Az Árpád híd térségében megfordult a HA-LIX, hogy déli irányban, nyitott futókkal húzzon át.

Az áthúzását nyitott futókkal kezdő Airbus A321-es már behúzott futókkal ér a Széchenyi tér elé. 

Kilátás a Halászbástyáról. A megszokott képet most egy Wizzair-gép egészíti ki.

Miközben a HA-LTA déli irányban második áthúzását végzi, a háttérben Ferihegyhez közelít egy Ryanair járat. 

A Lánchíd felett áthúzó gép szárnya a Sofitel szállodája felé mutat. Az épület egykor Atrium Hyatt néven volt ismert, és a Malév irodáinak is helyet adott. 

Harmadik és egyben utolsó áthúzás. A gép jobb fordulóval követi a Duna vonalát. 

Búcsúzik a HA-LTA, hogy a Parlament után, a Margitsziget felett emelkedve elhagyja a bemutató légterét. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A május elsejei Nagy Futam délelőttje az aszfalté és a versenyautóké volt, a délután a levegőé és a repülőgépeké. A Gellért-hegyről többször fotóztam, ezért a budai magaslatok közül idén a Halászbástyát választottam, ami a nagygépes áthúzás szempontjából nem volt rossz döntés, egyéb szempontból (kisebb gépek és helikopterek szóló bemutatója) vannak ennél szerencsésebb helyszínek is.

Bo-105-ösből kettőt üzemeltet a Flying Bulls. A bal oldali éppen a hátáról fordul a talpára, a jobb oldali külső függesztésű kamerával követi a mozzanatot.

A B-25J Mitchell bal kísérője egy 1944-es gyártású P-38 Lightning, jobb kísérője egy Alpha Jet.

Visszatérőben a Mitchell-Lightning-Alpha Jet kötelék. Az áthúzások közötti rövid holtidőt a Trojan műrepülése töltötte ki. 

Az 1954-es gyártású T-28 Trojan 2016-ban esett át egy nagyjavításon, azóta viseli ezt a festést. Addig abban a sötétkék színben láthattuk, amelyben 2002-ben Budaörsön bemutatkozott a magyar közönségnek. 

A Flying Bulls amerikai lajstromban lévő B-25-ösét - amely 1945-ös gyártásának köszönhetően éppen lemaradt a második világháborúról - 18 éve láthattuk először Magyarországon.  

Érdekes formájú füstmaradványok mellett süllyed a Trojan. 

Az egyenként 1600 lóerős Allison motorok fehér füsttel fokozzák a látványosságot. 2001-ben egészen másfajta füst tört elő az egyik motorból és a repülésnek akkor kényszerleszállás és géptörés lett a vége. Nyolc évnyi munka kellett ahhoz, hogy a Lightning ismét repülhessen - ekkor már a Flying Bulls flottájában.

A gép a háború végéig repült a hadsereg légierejénél. Azt követően gyorsasági repülőversenyek szereplője lett az Egyesült Államokban. 

A hátára fordul a nyolctonnás háborús veterán.

A Luftwaffe a kilencvenes évek elején kezdte kivonni az Alpha Jeteket. Ekkor vásárolt a Flying Bulls két példányt kiállítási célra és tartalék alkatrésznek. A következő két gépet már egyenesen a gyártól vásárolták 2001-ben, két év múlva pedig újabb két Alpha Jet beszerzésére nyílt lehetőség. A bemutatókat ezzel a négy géppel repülik.  

A Goldtimer Alapítvány Li-2-ese a Szent István Bazilika előtt repül északi irányba. 

A magyar tervezésű, magyar építésű és 2012 óta ismét repülőképes R-18C Kányát az elmúlt hetekben újra levegőbe emelkedett Po-2-es követi. A két old timernek a pesti háztetők adnak hátteret.

Az Árpád híd térségében megfordult a HA-LIX, hogy déli irányban, nyitott futókkal húzzon át.

Az áthúzását nyitott futókkal kezdő Airbus A321-es már behúzott futókkal ér a Széchenyi tér elé. 

Kilátás a Halászbástyáról. A megszokott képet most egy Wizzair-gép egészíti ki.

Miközben a HA-LTA déli irányban második áthúzását végzi, a háttérben Ferihegyhez közelít egy Ryanair járat. 

A Lánchíd felett áthúzó gép szárnya a Sofitel szállodája felé mutat. Az épület egykor Atrium Hyatt néven volt ismert, és a Malév irodáinak is helyet adott. 

Harmadik és egyben utolsó áthúzás. A gép jobb fordulóval követi a Duna vonalát. 

Búcsúzik a HA-LTA, hogy a Parlament után, a Margitsziget felett emelkedve elhagyja a bemutató légterét. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

The singer returns from exile to a hero's welcome but still wants changes for suffering Zimbabweans.

The singer returns from exile to a hero's welcome but still wants changes for suffering Zimbabweans.

Event Video
Photos

jQuery(document).ready(function(){jQuery("#isloaderfor-hkplfp").fadeOut(2000, function () { jQuery(".pagwrap-hkplfp").fadeIn(1000);});});

IPI Senior Visiting Fellow Alexandra Novosseloff told an IPI policy forum that aviation assets, the United Nations’ second biggest expenditure after personnel, were chronically shortchanged in mission planning, making them the “Achilles heel” of UN peacekeeping. “Ultimately it’s not UN rules that are the problem, it’s the persistent lack of needed assets and capabilities combined with the reluctance to use them that causes problems,” said Dr. Novosseloff, author of an IPI report on how UN missions’ air assets are organized, generated, managed, tasked, controlled, and commanded.

“As these expensive assets are scarce, relative to the large size of the territories covered, and often lack all the required capabilities, there is a chronic shortage of military air assets and, in particular, helicopters, in peacekeeping operations,” she said. “The financial pressure has already led some missions to further ‘rationalize’–meaning ‘reduce’–the use of their air assets, and the effect is that missions are less mobile and more constrained.”

She spoke at a May 1st IPI policy forum to launch the report, co-sponsored by the Permanent Missions of Bangladesh and Norway to the UN. Tareq Md. Ariful Islam, Bangladesh’s Deputy Permanent Representative, opened the meeting by noting the importance of aviation in gathering peacekeeping intelligence, protecting civilians, and assuring the security of peacekeepers. But, he added, “The deployment of air assets is fraught with a number of challenges, both practical and procedural.”

May-Elin Stener, the Deputy Permanent Representative of Norway, singled out three specific problems. She said that the Secretariat should play a greater role in matchmaking for multinational rotation contributions, that cost-saving decisions to travel over land rather than by air should be reconsidered, given the increasing number of attacks on patrols and logistical convoys, and that air threat assessments by UN missions ought to be strengthened and better aligned with the judgments of the troop-contributing countries (TCCs).

One reform Dr. Novosseloff suggested was using national or regional aviation capacity for logistical tasks through partnerships with national companies in addition to subcontracting to international companies who have less local knowledge. Arguing for a more efficient approach to making the assets more applicable to the task at hand, she cited a negative example. “Why equip helicopters with night vision when they are not allowed to fly at night by the host nation?” she asked. “Requirements should be more realistic regarding the capacities of contributing countries.”

Air Commodore Muhammad Mafidur Rahman of the Bangladesh Air Force suggested that troop contributing countries be included in the original preparation and drafting of mandates to improve operational coordination so that there is a “realistic” assessment beforehand of their ability to contribute assets. This would set a “more congenial” atmosphere and create needed “mutual trust and respect,” he said.

Gregory Pece, chief of the Air Transport Section, Logistics Support Division of the UN Department of Field Support (DFS), related that his challenge in enhancing the cost effectiveness and efficiency of UN aviation was not about “doing more with less or the same with less but doing less with less—this is the financial environment in which we live.”

He enumerated a series of cost saving measures to meet military requirements, determine the capabilities of aircraft, crew and equipment, and track the movement of people and cargo. Getting them approved and installed would depend in part on getting the most reliable data possible, he said. “We need to come up with consistent, presentable, clear modes of presenting data so we can look at utilization.”

Jorge Jackson, chief of air operations at the UN Mission in South Sudan (UNMISS), said air operations in Africa had improved in the five years he has been with UNMISS but that improvisation was always necessary given the state of infrastructure on the continent. “Aviation is an interesting tool, but aviation is not the problem solver,” he said. “We have to realize that what we see here from the headquarters, when you go to the ground, it is something else.”

Patrick Cammaert, a retired Dutch Major General with command experience in UN peacekeeping missions in Africa and Eastern Europe, told of past experiences where UN missions lacked the means to do the assigned job. “We all know that criteria for success for a peacekeeping mission is an achievable mandate and the resources to match,” he said.

IPI Vice President Adam Lupel moderated the discussion and in a concluding comment acknowledged that air assets for UN operations are too often “taken for granted. But,” he said, “if you dig a little bit below the surface–or above the surface as the case may be–you see that this is a topic with broad consequences, not just for UN peacekeeping, but for UN strategic effectiveness at large.”

Le documentaire « autorisé » de la réalisatrice française Pascale Lamche sur Winnie Madikizela-Mandela a fait couler beaucoup d'encre et de salive en Afrique du Sud. Ce film de 84 minutes, récompensé en 2017 au festival de Sundance et diffusé à la télévision sur Arte et en Afrique du Sud une semaine après sa mort, le 2 avril, la présente comme la plus grande des victimes : de l'apartheid, mais aussi d'un certain machisme et de sa propre organisation, l'ANC, qui l'aurait exclue du jeu politique. Illustré de (...)

- Mots d'Afrique / Afrique du Sud, Apartheid, Personnalités, Histoire

Amikor a légierő-légvédelmi téma tárgyalásáról van szó, alkalomról-alkalomra nem könnyű új aspektusait bemutatni a gyakorta előforduló szereplőknek, mozzanatoknak. Az április utolsó hetében sorra került levegő-föld éleslövészet idején tett első többszörös expozíciós kísérletem eredményét osztom meg a májusi hírbejegyzés képeként: egy "száraz" Gripen-rácsapás 8 másodpercének tíz pillanatát egyetlen képbe sűrítve. Amint látható, a kioldás manuálisan történt, tehát az egyes felvételek közötti idők között eltérések vannak. Akinek az ezt (is) kiküszöbölő korszerűbb technika (HW, SW) áll rendelkezésére, bátorítom, csináljon különbet!

Zord

Event Video
Photos

jQuery(document).ready(function(){jQuery("#isloaderfor-dkwcsc").fadeOut(2000, function () { jQuery(".pagwrap-dkwcsc").fadeIn(1000);});});

A broad-based mediation plan in South Sudan to try to forge peace after violence devastated the country between 2013 and 2015 unraveled in a year, plunging the country back into conflict. On April 30th, IPI and the Permanent Mission of Finland to the United Nations held a policy forum to discuss the subject and launch a new report A Poisoned Well: Lessons in Mediation from South Sudan’s Troubled Peace Process that assesses the strengths and weaknesses of the mediation architecture and the role played by the individuals and institutions that tried with little success to put it in place.

Reviewing the lapsed process, Jouni Laaksonen, the Deputy Permanent Representative of Finland, said his country put a high premium on making it more inclusive. “The inclusive approach to peacebuilding is necessary for the achievement of permanent results, and sustaining peace requires the involvement of all actors, from different parts of society,” he said.

The report focused on the Intergovernmental Authority on Development (IGAD), the eight-nation bloc of African countries that led the mediation effort, along with other national and international actors. This network of regional interests, while welcome in principle, frequently broke down in practice, said the author of the report, Zach Vertin, Visiting Lecturer at Princeton’s Woodrow Wilson School of Public and International Affairs.

“Mediators were not sufficiently empowered by their own bosses,” he said, “so when the process stalled, which was often, it would require the heads of state from the entire region to convene. This ate up huge amounts of time and resources and slowed the process at critical moments. Now this sustained commitment from high-level actors was important in a theoretical sense but at the same time had effectively undercut the mediators in the eyes of the parties.”

Two other critical roadblocks, Mr. Vertin said, were a failure to achieve consensus on the scope and nature of the problem and an absence of political will among the various sides in the struggle. He explained, “The parties themselves and South Sudan’s warring combatants not only lacked the will to make peace, there were often a number of them very hostile to the very idea of a negotiated settlement.” He said it raised the question of “how do outside actors compel a mediated resolution of a conflict between two parties bent on war?”

One specific failure he identified was not imposing an arms embargo on the fighters, in effect fueling more violence at the same time that peacemakers were trying to quell it.

Mr. Vertin spent the years 2013 to 2016 in South Sudan and Sudan, both as a US diplomat and an adviser to IGAD, and he said the experience left him pondering a larger question. “Is there a formula that couples regional players and their comparative advantage with other mediation expertise?”

Jok Madut Jok, Executive Director of The Sudd Institute and a resident of South Sudan, wondered if putting so much authority in the hands of outsiders and experts didn’t end up producing a “peace agreement, but no peace and stability in the real lives of people.” He also questioned how effectively they prioritized the needs of the local people over their own national ambitions.

He asked, “How can regional leaders who are mediating the situation in South Sudan be prevented from looking at South Sudan purely from the point of view of their own view, political interests? …How is it going to be possible to prevent them from only looking at the conflict from the point of view of how it affects them, and not necessarily from the perspective of what the South Sudanese need that peace agreement to look like?”

He added that he was skeptical of the value of global engagement in general in South Sudan because too often the South Sudanese exploited international assistance and took no action on their own to resolve conflict, assured that “the outside world would always bail them out.”

François Grignon, the Department of Peacekeeping Operations team leader for South Sudan since 2011, said the mediation process there had exposed the weakness of too much reliance on “textbook” remedies rather than ones developed to suit the realities of the country. “Unless we succeed to adapt our instruments to have leverage on the actors of the violence,” he said, “we will continue to struggle with mediation or with the peace process, which will miss the point, because it follows textbooks, or because it follows templates, which…may not be necessarily relevant and efficient and effective in addressing the specifics of this situation.”

“So,” he said, “maybe there’s another way to do it–civil engagement, civil activity. South Sudanese are so divided that they are afraid of each other. That if they are ever going to have a say in who rules them, then rebuilding those ethnic relations across the board is going to be the only way they can actually speak about removing a president and installing a transitional government up to the time when you will have elections.”

IPI Research Fellow Sarah Taylor was the moderator.

ÄNDERUNGSANTRÄGE 1 – 268 - Entwurf eines Berichts Empfehlung des Europäischen Parlaments an den Rat, die Kommission und die Vizepräsidentin der Kommission / Hohe Vertreterin der Union für Außen- und Sicherheitspolitik zu den Verhandlungen über das umfassende Abkommen EU‑Aserbaidschan
Ausschuss für auswärtige Angelegenheiten

Quelle : © Europäische Union, 2018 - EP

Der Brexit verursacht Mindereinnahmen von 13 Milliarden Euro pro Jahr

Gavrilo Princip szülőfalujában, a boszniai Szerb Köztársaságban lévő Bosansko Grahovoban gyűltek össze megemlékezni halálának 100. évfordulójáról. A szerbek körében nagy jelentőségű esemény, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ünnepségen részt vett Bosznia háromtagú államelnökségének szerb tagja, Mladen Ivanić, a Szerb Köztársaság munkaügyi minisztere, Szerbia mostari konzulja, ünnepi misét celebráltak a falu Péter pár apostolok templomában. A szülőfaluján kívül megemlékezések voltak Belgrádban és Montenegróban is. 

                            Gavrilo Princip szülőháza (fotó: Klix.ba archívum)

Gavrilo Princip 1914. június 28-án Szarajevóban lelőtte az osztrák-magyar monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét Zsófia főhercegnőt. A merényletet az „Ifjú Bosznia” tagjai szervezték felhívásként a Monarchia megszálló politikája ellen. 

Az elkövetőket 1914. október 12-én bíróság elé állították, október 29-én az ítéletet is meghozták: Gavrilo Principet 20 év börtönre ítélték, mivel a merénylet elkövetésekor még nem volt 21 éves, a Monarchia akkori törvényei szerint nagykorú, és így halálbüntetést nem szabhattak ki rá.   

                                  Gavrilo Princip

Ma is vitáznak róla, hogy ki is volt valójában Gavrilo Princip? Terrorista? Hős? Szabadságharcos? Megtévedt, romantikus álmokat kergető fiatal? A szerbek hazafinak, jugoszláv idealistának tartják, akire büszkén emlékeznek. 

Az idei megemlékezésen a szerb védelmi miniszter úgy fogalmazott, hogy különböző országok történészei másként és másként ítélik meg Gavrilo Princip személyét, de senki nem állíthatja biztonsággal, hogy egyetlen merénylet lehetett az igazi oka egy háború, nevezetesen az I. világháború  kirobbanásának. A végzetes lövés indoka lett két katonai szövetség, az antant és a központi hatalmak közötti viszály kirobbanásának, ami előbb-utóbb a szarajevói merénylet nélkül is bekövetkezett volna. 

„Rendkívül képmutató és cinikus lenne vádolni Gavrilo Principet az első világháború kirobbantásával, és azt állítani, hogy a két szövetség békés úton  megoldott volna minden nézetkülönbséget. Az antant értékeit valló Szerb Királyság ellen Bosznia-Hercegovina osztrák annektálása után osztrák-magyar katonai körökben nagyon precízen kidolgozták egy megelőző háború tervét, ami véglegesen megakadályozná a szerb nép egyesülését a Drina két oldalán. A merényletet elkövető "Ifjú Bosznia" tagjai úgy látták, hogy a trónörökös a Szerbiával szembeni agresszió egyik szószólója”- mondta a miniszter.   

Miroslav Perišić a szerb történészeti hivatal vezetője szerint a szarajevói merénylet „kívánatos forgatókönyv” volt a nagyhatalmaknak, akik már jóval előbb háborút akartak Európában. Megemlít egy levelet, amit az osztrák-magyar hadsereg vezérkara írt 1913. februárban a német vezérkarnak, és ebben azt írják, hogy minden bizonnyal háború lesz Európában, elég csak a németek és a szlovének közötti harcokra gondolni. A történész úgy tartja, hogy a két ország magasrangú katonatisztjeinek levélváltása azt mutatja, hogy a döntést egy háborúról már jóval a szarajevói merénylet előtt meghozták. Véleménye szerint nem lehet a merényletért az akkori szerb kormányt felelőssé tenni. 

„Épp ellenkezőleg, vannak dokumentumok, amik azt bizonyítják, hogy az oszták-magyar hivataloknak voltak információik arról, hogy merénylet készül, de nem tettek semmit, hogy azt megakadályozzák.” 

Gavrilo Princip büntetését a csehországi Theresienstadt katonai börtönben töltötte.  1914. decemberben Szarajevóból egy speciálisan kialakított vasúti kocsiban, láncra verve szállították oda két társával, Nedeljko Čabrinović-csal és Trifko Grabež-zsel. Princip négy évet élt itt rettenetes körülmények között. A hírhedt börtön lakóit vizes, sötét, patkányokkal teli cellákban tartották, Gavrilo Principet magánzárkában. Levesfélét kaptak enni három naponként, Princip ötnaponként. Börtöntársaival nem érintkezhetett, és változatos módon kínozták. Egyik módja volt, hogy fahordóba zárták, amibe előtte belülről hatalmas szögeket vertek, és így gurították. 

                                    Gavrilo Pricip a börtönben 

Ez is oka lehet annak, hogy a mai napig vita van arról, vajon tényleg betegségben halt-e meg, vagy a kínzások következtében?   

Halála előtt 30 kg volt. 1918. április 28-án halt meg, hét hónappal azelőtt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia véglegesen összeomlott, és valóra vált az álma Jugoszlávia megszületéséről. 

Principet halála után éjszaka négy császári katona jelöletlen sírba temette el a helyi katolikus temetőben. A katonák megesküdtek arra, hogy életük végéig hallgatni fognak arról, hogy hol van a sír, egyikük azonban, a cseh František Lebl a világháború után egy cseh zászlót tűzött a sírra. Princip maradványait 1920-ban szállították Szarajevóba, ahol most is van.

                        Gavrilo Pricip múzeum ma Szarajevóban 

Emléktáblát már 1918-ban kapott a bosnyák fővárosban, azt 23 évvel később a Wermacht katonák levették a falról és születésnapi ajándékként elvitték Hitlernek. A II. világháború után azon a helyen, ahol a lövés eldörrent, újra emléktáblát állítottak, ezt 1992-ben a boszniai háború kezdetén leverték, napjainkban a Múzeum falán újra van kétnyelvű – bosnyák, angol – tábla. 1992-ben a járdán a lábnyomát is eltüntették, ezt nem állították vissza, a korábbi „Ifjú Bosznia”, ma Szarajevó múzeumban nézhető meg.

 

Gavrilo Princip szülőfalujában, a boszniai Szerb Köztársaságban lévő Bosansko Grahovoban gyűltek össze megemlékezni halálának 100. évfordulójáról. A szerbek körében nagy jelentőségű esemény, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ünnepségen részt vett Bosznia háromtagú államelnökségének szerb tagja, Mladen Ivanić, a Szerb Köztársaság munkaügyi minisztere, Szerbia mostari konzulja, ünnepi misét celebráltak a falu Péter pár apostolok templomában. A szülőfaluján kívül megemlékezések voltak Belgrádban és Montenegróban is. 

                            Gavrilo Princip szülőháza (fotó: Klix.ba archívum)

Gavrilo Princip 1914. június 28-án Szarajevóban lelőtte az osztrák-magyar monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét Zsófia főhercegnőt. A merényletet az „Ifjú Bosznia” tagjai szervezték felhívásként a Monarchia megszálló politikája ellen. 

Az elkövetőket 1914. október 12-én bíróság elé állították, október 29-én az ítéletet is meghozták: Gavrilo Principet 20 év börtönre ítélték, mivel a merénylet elkövetésekor még nem volt 21 éves, a Monarchia akkori törvényei szerint nagykorú, és így halálbüntetést nem szabhattak ki rá.   

                                  Gavrilo Princip

Ma is vitáznak róla, hogy ki is volt valójában Gavrilo Princip? Terrorista? Hős? Szabadságharcos? Megtévedt, romantikus álmokat kergető fiatal? A szerbek hazafinak, jugoszláv idealistának tartják, akire büszkén emlékeznek. 

Az idei megemlékezésen a szerb védelmi miniszter úgy fogalmazott, hogy különböző országok történészei másként és másként ítélik meg Gavrilo Princip személyét, de senki nem állíthatja biztonsággal, hogy egyetlen merénylet lehetett az igazi oka egy háború, nevezetesen az I. világháború  kirobbanásának. A végzetes lövés indoka lett két katonai szövetség, az antant és a központi hatalmak közötti viszály kirobbanásának, ami előbb-utóbb a szarajevói merénylet nélkül is bekövetkezett volna. 

„Rendkívül képmutató és cinikus lenne vádolni Gavrilo Principet az első világháború kirobbantásával, és azt állítani, hogy a két szövetség békés úton  megoldott volna minden nézetkülönbséget. Az antant értékeit valló Szerb Királyság ellen Bosznia-Hercegovina osztrák annektálása után osztrák-magyar katonai körökben nagyon precízen kidolgozták egy megelőző háború tervét, ami véglegesen megakadályozná a szerb nép egyesülését a Drina két oldalán. A merényletet elkövető "Ifjú Bosznia" tagjai úgy látták, hogy a trónörökös a Szerbiával szembeni agresszió egyik szószólója”- mondta a miniszter.   

Miroslav Perišić a szerb történészeti hivatal vezetője szerint a szarajevói merénylet „kívánatos forgatókönyv” volt a nagyhatalmaknak, akik már jóval előbb háborút akartak Európában. Megemlít egy levelet, amit az osztrák-magyar hadsereg vezérkara írt 1913. februárban a német vezérkarnak, és ebben azt írják, hogy minden bizonnyal háború lesz Európában, elég csak a németek és a szlovének közötti harcokra gondolni. A történész úgy tartja, hogy a két ország magasrangú katonatisztjeinek levélváltása azt mutatja, hogy a döntést egy háborúról már jóval a szarajevói merénylet előtt meghozták. Véleménye szerint nem lehet a merényletért az akkori szerb kormányt felelőssé tenni. 

„Épp ellenkezőleg, vannak dokumentumok, amik azt bizonyítják, hogy az oszták-magyar hivataloknak voltak információik arról, hogy merénylet készül, de nem tettek semmit, hogy azt megakadályozzák.” 

Gavrilo Princip büntetését a csehországi Theresienstadt katonai börtönben töltötte.  1914. decemberben Szarajevóból egy speciálisan kialakított vasúti kocsiban, láncra verve szállították oda két társával, Nedeljko Čabrinović-csal és Trifko Grabež-zsel. Princip négy évet élt itt rettenetes körülmények között. A hírhedt börtön lakóit vizes, sötét, patkányokkal teli cellákban tartották, Gavrilo Principet magánzárkában. Levesfélét kaptak enni három naponként, Princip ötnaponként. Börtöntársaival nem érintkezhetett, és változatos módon kínozták. Egyik módja volt, hogy fahordóba zárták, amibe előtte belülről hatalmas szögeket vertek, és így gurították. 

                                    Gavrilo Pricip a börtönben 

Ez is oka lehet annak, hogy a mai napig vita van arról, vajon tényleg betegségben halt-e meg, vagy a kínzások következtében?   

Halála előtt 30 kg volt. 1918. április 28-án halt meg, hét hónappal azelőtt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia véglegesen összeomlott, és valóra vált az álma Jugoszlávia megszületéséről. 

Principet halála után éjszaka négy császári katona jelöletlen sírba temette el a helyi katolikus temetőben. A katonák megesküdtek arra, hogy életük végéig hallgatni fognak arról, hogy hol van a sír, egyikük azonban, a cseh František Lebl a világháború után egy cseh zászlót tűzött a sírra. Princip maradványait 1920-ban szállították Szarajevóba, ahol most is van.

                        Gavrilo Pricip múzeum ma Szarajevóban 

Emléktáblát már 1918-ban kapott a bosnyák fővárosban, azt 23 évvel később a Wermacht katonák levették a falról és születésnapi ajándékként elvitték Hitlernek. A II. világháború után azon a helyen, ahol a lövés eldörrent, újra emléktáblát állítottak, ezt 1992-ben a boszniai háború kezdetén leverték, napjainkban a Múzeum falán újra van kétnyelvű – bosnyák, angol – tábla. 1992-ben a járdán a lábnyomát is eltüntették, ezt nem állították vissza, a korábbi „Ifjú Bosznia”, ma Szarajevó múzeumban nézhető meg.

 

Source : © European Union, 2018 - EP

Recommendation to the Council, the Commission, and the EEAS on Libya
Recommendation to the Council, Commission and the Vice-President of the Commission / High Representative of the Union for Foreign Affairs and Security Policy on the negotiations on the modernisation of the EU-Chile Association Agreement
Source : © European Union, 2018 - EP

Bonn, 30.04.2018. Sicherlich wird in diesem Jahr der Tag der Arbeit auch in arabischen Ländern gefeiert werden – mit viel Prunk und Fanfaren, offiziellen Umzügen und möglicherweise der feierlichen Verkündung einer Gehaltserhöhung im öffentlichen Dienst. Doch einmal abgesehen von der vielerorts noch anhaltenden Begeisterung für den Arabischen Sozialismus: Es gibt nicht viel zu feiern auf den Arbeitsmärkten in Nordafrika und dem Nahen Osten. Ein wichtiger Grund hierfür ist das Fehlen handlungsfähiger Gewerkschaften, die ihrer arbeitsmarktpolitischen Rolle gerecht werden. Die Arbeitslosigkeit in Nordafrika und dem Nahen Osten, insbesondere unter Universitätsabsolventen und Jugendlichen, ist alarmierend hoch. Und dies, obwohl die Erwerbsquote von Frauen im internationalen Vergleich das Schlusslicht darstellt. Das heißt, viele Frauen (und darüber hinaus die im informellen Sektor Beschäftigten) tauchen in der Arbeitslosenstatistik gar nicht erst auf. Der nun bereits sieben Jahre zurückliegende Arabische Frühling entzündete sich an der prekären sozioökonomischen Lage und am Fehlen von glaubwürdigen Institutionen, die hier Abhilfe leisten können. Seitdem hat sich die Wirtschaftslage in den meisten Ländern der Region eher noch verschlechtert als verbessert. Laut Umfragen werden, neben innerer Sicherheit, Beschäftigung und das Erwirtschaften von Einkommen von großen Teilen der Bevölkerung in arabischen Ländern als dringlichste Probleme gesehen. Selbst der Klassenprimus in Punkto politische Öffnung, Tunesien, kämpft mit wirtschaftlichen Schwierigkeiten – und dies obwohl die Gewerkschaft UGTT und der Arbeitgeberverband UTICA als Verhandlungsführer im sogenannten Tunesischen Quartett maßgeblich zum nationalen Dialog und zur Schaffung einer neuen, freieren politischen Ordnung beitrugen und hierfür sogar den Friedensnobelpreis erhielten. Arabische Gewerkschaften haben einen äußerst schwierigen Stand: Einerseits ist da das korporatistische Erbe aus Zeiten des arabischen Sozialismus, in dem Gewerkschaften weitgehend gleichgeschaltete Massenorganisationen im Dienste autokratischer Herrscher waren. Andererseits ist das Thema Gewerkschaften im arabischen Raum ein hochpolitisches: In einem Kontext, der von westlicher Parteiendemokratie weit entfernt ist, bieten Gewerkschaften einen legalen Rahmen, sich politisch zu organisieren – auch trotz Ausnahmezustand, Versammlungsverboten oder beschnittener Pressefreiheit. Insofern ist es wenig verwunderlich, dass arabische Potentaten in Gewerkschaften mögliche oppositionelle Rädelsführer vermuten und versuchen, ihren Einfluss – notfalls mit Gewalt – einzuschränken. Selbst der italienische Forscher Giulio Regeni, der zur ägyptischen Gewerkschaftsbewegung forschte, fiel der Repression zum Opfer. Dementsprechend vorsichtig und verhalten ist der Umgang nicht nur der deutschen Entwicklungspolitik mit dem Thema Gewerkschaften. EZ-Projekte im Bereich Beschäftigung befassen sich vorwiegend mit der Bekämpfung von Jugend- und Frauenarbeitslosigkeit durch Aus- und Weiterbildungsmaßnahmen, oder mit Unternehmensförderung, zum Beispiel durch die Bereitstellung von Mikrokrediten. Maßnahmen, die direkt auf die Organisation des Arbeitsmarkts abzielen, wie die zur Unterstützung des tunesischen Sozialpakts, sind eher selten, entwicklungspolitisch aber umso wichtiger.  Die Funktion von Gewerkschaften ist es in erster Linie, Arbeitnehmerinteressen zu vertreten und der Arbeiterschaft erzielte Verhandlungsergebnisse zu vermitteln, um so zu einem funktionierenden Arbeitsmarkt beizutragen. In Nahost und Nordafrika ist beides unabdingbar, um den überfälligen neuen Gesellschaftsvertrag aus der Taufe zu heben: Arbeitgeber und staatliche Akteure müssen Arbeitnehmer mehr mitbestimmen lassen, arabische Arbeitnehmer im Gegenzug Verhandlungsergebnisse anerkennen und realistische Erwartungen hinsichtlich verfügbarer Jobs im öffentlichen Dienst oder möglicher Sozialleistungen entwickeln. Nicht nur staatliche Repression, sondern auch Seilschaften und rücksichtslose Durchsetzung von Partikularinteressen gefährden arbeitsmarktpolitische Errungenschaften. Mitgliedschaft in einer Gewerkschaft oder in einem Arbeitgeberverband wird bislang häufig nur als Investition in das eigene wasta (arabisch für „Vitamin B“) gedeutet. Diese Vetternwirtschaft oder gegenseitige Schuldzuweisungen an der Misere des lokalen Arbeitsmarkts sind kontraproduktiv. Vielmehr muss die Zusammenarbeit zwischen staatlichen Institutionen, Arbeitgeberverbänden und eben auch Gewerkschaften stärker in den Mittelpunkt rücken und sich, frei von politischen Vorurteilen, den Problemen auf dem Arbeitsmarkt widmen. Mit etwas Mut und Fingerspitzengefühl kann die deutsche Entwicklungspolitik arabischen Partnern das deutsche Modell der Sozialpartnerschaft nahebringen und so zur inklusiveren Wirtschaftsentwicklung beitragen. Zum Tag der Arbeit heißt es: Es gibt noch viel zu tun, für die arabische Welt und für ihre entwicklungspolitischen Unterstützer!

Ezt is mondta egy Zala megyei honfitársunk a Vecernji list c. napilap újságíróinak, akik átruccantak Magyarországra, körülnéztek, beszélgettek néhány emberrel és leírták.

Nem kommentálom, olvassák:

 

Nem tudom – a külföldi, aki nem beszél magyarul és valami okból mégis Magyarországon tartózkodik, a kifejezéssel: „nem tudom” minden lépésnél találkozik. Az élelmiszerboltban: nem tudom. A postán: nem tudom. A kávézóban: nem tudom. Az orvosnál: nem tudom. A zalai vidéken nagyon gyorsan világossá vált, hogy kevesen vannak, akik beszélnek bármilyen más nyelven az anyanyelvükön kívül.

És ebben mi a furcsa? – kérdezte a 70 éves Kuzma László, aki töri a horvátot, mert húsz évvel ezelőttig a horvátok rendszeresen jöttek vásárolni Letenye és Nagykanizsa piacaira. És nem csak az olcsó ruházat, hús és húsféleségek, paprika, üdítők és takarmány miatt, hanem fogorvoshoz is.  

László azt mondja: a magyarok magyarul beszélnek, mert hazaszeretők. Szeretik a hazájukat. Miért beszélnének angolul vagy németül? Csak azok tudnak nyelveket, akik a turizmusban dolgoznak, a Balatonnál, Hévízen vagy Budapesten -mondja nekünk kicsit mérgesen.

Milyen az élet ma Magyarországon? – kérdezzük gyorsan. – Nincs semmi probléma, élünk, mint hal a vízben. Nyugdíjas vagyok, a nyugdíjam 30600 forint. Nem sok, de nekem elég és nem kell több. A feleségem még dolgozik, a fizetése 200 ezer forint és az nekünk teljesen elég. Sok szabadidőm van, járok pecázni, nem tudok mást mondani, kérdezzék a fiatalokat. Ha találnak – mondja.

Ahogyan Horvátországból, úgy Magyarországról is külföldre mennek a fiatalok a magasabb fizetésért, főleg Németországba. László azt mondja, az ő fia Szlovéniában dolgozik, és 4500 eurót keres. Havonta? Nem téved?  – kérdezzük.  Igen, 4500, eurót. Ott a fizetések magasabbak, sokkal magasabbak – mutatja a kezével, mint a hatalmas halat szokták.

A kérdésre, hogy a fia mivel foglalkozik, nem kapunk választ, mert Lászlónak sehogy sem jut eszébe, hogy mondják horvátul. Természetesen szó esik a politikáról is. A magyarok április 8-án választottak, és harmadszor is bizalmat szavaztak az Orbán Viktor vezette Fidesznek, akiknek óriásplakátjai mindenhol láthatók a településeken. „Nekünk Magyarország az első” olvasható rajtuk. Emlékeztet Trump „Amerika az első” szlogenjére.

Amióta Orbán a miniszterelnök, jobban élünk. Nagyon jó miniszterelnökünk van, neki köszönhetően minden jobbra fordult. Tudja, hogy mi kell a magyaroknak. Hogy is mondjam – ráncolja a homlokát László, majd hirtelen eszébe jut a kifejezés – van esze!

Az Orbán kormányról jó véleménye van Karsai Margitnak is, akit kutyaetetés közben szólítunk meg. Minden jobb mióta ő van az ország élén. A fizetések és a nyugdíjak is nőttek. Az átlagkereset 630 euró körül van. Törődik az állampolgárokkal, az emberek támogatják a menekültekkel kapcsolatos politikáját és kerítést emelt a határra – mondja az udvarán, ahol a ház mögött áll egy kisebb épület, a fogorvos fia rendelője. Még néhány évvel ezelőttig a fúrók késő éjszakáig dolgoztak. – Reggel 8 órakor kezdett és este 9, 10 órakor hagyta abba a munkát. Jöttek a páciensek Zágrábból, Zadarból, Rijekából… A legtöbben új fogsorért. Előző este megérkeztek, szállodában éjszakáztak és reggel jöttek a vizsgálatra. A legtöbben új koronáért, implantátumért, amik még ma is sokkal olcsóbbak, mint Önöknél Horvátországban. Jönnek most is, de nem annyian, mint korábban, most csak kedden, csütörtökön és pénteken délelőttönként vagyunk nyitva. Hogy miért jönnek egyre kevesebben? Nem tudom, talán változtak Önöknél az előírások, vagy az emberek nem akarnak új fogakat? – mondja Margit elgondolkozva. És ő is azt hozza fel, hogy a fiatalok elmennek, köztük az orvosok is.

Jönnek gyógyszerért is, amik a magyarországi patikákban olcsóbbak, féláron vannak, de vannak olyanok is, amiket Horvátországban nem is lehet kapni. Például a prosztata bántalmak kezelésére szolgáló gyógyszert Magyarországon 100 kunánál kevesebbért lehet megvenni, míg Horvátországban ugyanaz 180 kuna. De az Aszpirin, a Voltaren is 30%-kal olcsóbb. 

Letenye egyes részei ma úgy néznek ki, mint egy kísértetváros, üres és gyommal benőtt hatalmas kereskedelmi raktárakkal. A város fénykorában, a 80-as évek második felében, itt napközben több volt a horvát, mint a magyar. Pénzváltók voltak tíz lépésenként, ma egy van, igaz ott ki van írva az információ horvátul is. Az Adria piacon csak az olcsó ruházati kereskedők maradtak, a parkolóban két horvát rendszámú gépkocsit látunk.

                                      a letenyei Adria piac

Valaha nem lehetett szabad helyet találni. A horvátok tömegével jöttek a 90-es évek elején –mondja egy árus, majd hátat fordít.

Senki nem akar a piacon fényképezkedni. Kedvesen elutasítanak minket. Míg a kávézóból Ed Sheeran szól, megpróbálunk emlékezetünkbe idézni néhány nemzetközileg ismert magyar együttest, vagy énekest. Nem sikerül…

Az utcákon szinte egyáltalán nincsenek fiatalok. Beszélsz angolul?- kérdezünk egy fekete dzsekis lányt. Nem tudom – rázza meg a fejét, és átmegy az út túlsó oldalára.

A rusztikus berendezésű Lili bisztróban a pincér fülhallgatóval a fülében kezd el mesélni nekünk a turisztikai látványosságokról, mint például egy valóban csodálatok könyvtár és egy szobor néhány fegyveres harcossal a Fő téren. Ezen kívül minden más témát elutasít. Minden rendben. Van munkám – mondja és nevet, majd udvariasan elköszön.

A magyarok meglehetősen zárkózottak. És úgy tűnik, bizalmatlanok.

Egy kis ismertetőt is írnak az újságírók: 

Zala megye 3700 négyzetkilométer, 270 ezer lakosa van. és most figyeljenek – 257 település! Az ország 19 megyére osztott, van 19 megyeszékhely és a főváros. Több mint 170 járás van, járásszékhelyekkel. 1962-1988 között a magyarok az úgynevezett „gulyás kommunizmus” időszakát élték, szenvedték a Szovjetuniót, 1989-ben a parlament a többpárti választásról határozott. A kommunisták 1990-ben elvesztették a választásokat, jött a piacgazdaság és elindultak az úton az Európai Unió felé.

Kulturális területen dolgozó Dömök József elmondta nekünk, hogy 1990 után hogyan változott a rendszer, milyen nagy volt az öröm, amit aztán a privatizációt látva gyorsan lehorgadt.  

Az izgalmat felváltotta a pesszimizmus, mert a gazdaság nem követte a lakosság vágyait. A fizetések túl alacsonyak voltak. Azok, akik a szocializmus utolsó éveiben előre látták, hogy mi fog történni, azoknak volt idejük átgondolni, hogy tudnak a „miénkből” „enyémet” csinálni. A volt rezsim képviselői az állami vagyont többé-kevésbé elosztották egymás között. Ez a legjobban a privatizációban látható, ez az, amit vadkapitalizmusnak emlegetnek. Ez olyan volt, mint a szabadrablás.  

Hatalmas hiteleket vettünk fel, a gazdaságban nem következtek be a várt változások, az életszínvonal nem változott. A kormány, amelyik néhány napja harmadszor kapott mandátumot, az első ciklusában nehéz, reménytelen harcot vívott, és a második ciklusban kezdtek látszani pozitív dolgok a gazdaságban és a foglalkoztatásban. Mindenki, aki ma Magyarországon dolgozni akar, az talál munkát, nem úgy, mint 10 évvel ezelőtt. Vannak társadalmi különbségek, de nem olyan látványosak, mint 20 vagy több évvel ezelőtt.

Természetesen az még várat, hogy a fizetések elérjék az Európai Unió átlagát, de lassan, de biztosan emelkednek. A gazdaság egy része elveszett, de kis-és középvállalkozások jöttek létre. Az építőipar növekszik, új házak épülnek, a régieket felújítják, mint itt nálunk a Szapáry kastélyt. Az infrasturktúra kiépítettsége 100%-os…- sorolja büszkén Dömök József.

És hogy állnak a nacionalizmussal? – kérdezzük udvariasan.

Semmivel sem rosszabbul, mint Önök, horvátok. Mi gyakran vagyunk féltékenyek a horvátok nacionalizmusára. A hazaszeretetük különösen látható volt a polgárháború alatt. Az egészséges nacionalizmusra szükség van, nálunk is jobban kellene képviselni. A világpolgárság és a liberalizmus csapás az értékeinkre. A hazaszeretet a horvátoknál, a magyaroknál, a cseheknél, szlovákoknál vagy más népeknél olyan alap, amire a társadalom épül. Van három fogalom: nemzet, haza, és család. A legfontosabb a család, mint a társadalom legkisebb egysége, aztán a haza és a hazaszeretet, és végül a nemzet. Fennmaradni és továbbélni csak az a nemzet tud, ahol ez a három fogalom egyensúlyban van. Ebben biztos vagyok – mondja.  

Orbán ügyesen használta a hazafiságot a nemzeti-konzervatív pártjával, aki az utolsó választások után azt mondta, hogy a történelmi győzelemmel „megteremtődött a lehetőség arra, hogy megvédjük Magyarországot”. A 3,8%-os munkanélküliséggel, a 4%-os GDP növekedéssel kampányolt, és erősítésképpen bevetette a jól bevált taktikát, rájátszott az állampolgárok félelmére, hogy ha elvesztik a hatalmat, elsodorja őket a menekültek áradata. Az ellenzék hiába figyelmeztetett a klientúra kiépítésére, a korrupciókra, a civil szervezetek elleni támadásokra, és a fiatalok elvándorlására.

Orbánnak a nép között nagy támogatottsága van. Minden elemző azt prognosztizálta, hogy nyerni fog, de nem lesz meg a kétharmad, és mégis, itt van, ahogy most a dolgok állnak, a 199 mandátumból 134-et szereztek meg –mondja nekünk a nyugdíjas Horváth István Nagykanizsáról. 

Mi az, ami ma Magyarországot a leginkább felismerhetővé teszi az Európai Unióban? – kérdezzük.

Budapest és a Balaton biztosan. Büszkék vagyunk a zenészeinkre, Bartók Bélára vagy Liszt Ferencre.  A gasztronómiában ismertek az ételeink, amik sok hagymát, paprikát és húst tartalmaznak. Szeretjük az erőset. Van gulyásunk, paprikásunk – sorolja. Ismertek az édes magyar borok, a tokaji, vagy a gyümölcspálinkák. Sajnos más népek keveset tudnak a kultúránkról és különösen a történelmünkről. Csak egyes részleteket ismernek és az nem elég – zárja Horváth.

Hát így. Mondom én. 

 

Ezt is mondta egy Zala megyei honfitársunk a Vecernji list c. napilap újságíróinak, akik átruccantak Magyarországra, körülnéztek, beszélgettek néhány emberrel és leírták.

Nem kommentálom, olvassák:

 

Nem tudom – a külföldi, aki nem beszél magyarul és valami okból mégis Magyarországon tartózkodik, a kifejezéssel: „nem tudom” minden lépésnél találkozik. Az élelmiszerboltban: nem tudom. A postán: nem tudom. A kávézóban: nem tudom. Az orvosnál: nem tudom. A zalai vidéken nagyon gyorsan világossá vált, hogy kevesen vannak, akik beszélnek bármilyen más nyelven az anyanyelvükön kívül.

És ebben mi a furcsa? – kérdezte a 70 éves Kuzma László, aki töri a horvátot, mert húsz évvel ezelőttig a horvátok rendszeresen jöttek vásárolni Letenye és Nagykanizsa piacaira. És nem csak az olcsó ruházat, hús és húsféleségek, paprika, üdítők és takarmány miatt, hanem fogorvoshoz is.  

László azt mondja: a magyarok magyarul beszélnek, mert hazaszeretők. Szeretik a hazájukat. Miért beszélnének angolul vagy németül? Csak azok tudnak nyelveket, akik a turizmusban dolgoznak, a Balatonnál, Hévízen vagy Budapesten -mondja nekünk kicsit mérgesen.

Milyen az élet ma Magyarországon? – kérdezzük gyorsan. – Nincs semmi probléma, élünk, mint hal a vízben. Nyugdíjas vagyok, a nyugdíjam 30600 forint. Nem sok, de nekem elég és nem kell több. A feleségem még dolgozik, a fizetése 200 ezer forint és az nekünk teljesen elég. Sok szabadidőm van, járok pecázni, nem tudok mást mondani, kérdezzék a fiatalokat. Ha találnak – mondja.

Ahogyan Horvátországból, úgy Magyarországról is külföldre mennek a fiatalok a magasabb fizetésért, főleg Németországba. László azt mondja, az ő fia Szlovéniában dolgozik, és 4500 eurót keres. Havonta? Nem téved?  – kérdezzük.  Igen, 4500, eurót. Ott a fizetések magasabbak, sokkal magasabbak – mutatja a kezével, mint a hatalmas halat szokták.

A kérdésre, hogy a fia mivel foglalkozik, nem kapunk választ, mert Lászlónak sehogy sem jut eszébe, hogy mondják horvátul. Természetesen szó esik a politikáról is. A magyarok április 8-án választottak, és harmadszor is bizalmat szavaztak az Orbán Viktor vezette Fidesznek, akiknek óriásplakátjai mindenhol láthatók a településeken. „Nekünk Magyarország az első” olvasható rajtuk. Emlékeztet Trump „Amerika az első” szlogenjére.

Amióta Orbán a miniszterelnök, jobban élünk. Nagyon jó miniszterelnökünk van, neki köszönhetően minden jobbra fordult. Tudja, hogy mi kell a magyaroknak. Hogy is mondjam – ráncolja a homlokát László, majd hirtelen eszébe jut a kifejezés – van esze!

Az Orbán kormányról jó véleménye van Karsai Margitnak is, akit kutyaetetés közben szólítunk meg. Minden jobb mióta ő van az ország élén. A fizetések és a nyugdíjak is nőttek. Az átlagkereset 630 euró körül van. Törődik az állampolgárokkal, az emberek támogatják a menekültekkel kapcsolatos politikáját és kerítést emelt a határra – mondja az udvarán, ahol a ház mögött áll egy kisebb épület, a fogorvos fia rendelője. Még néhány évvel ezelőttig a fúrók késő éjszakáig dolgoztak. – Reggel 8 órakor kezdett és este 9, 10 órakor hagyta abba a munkát. Jöttek a páciensek Zágrábból, Zadarból, Rijekából… A legtöbben új fogsorért. Előző este megérkeztek, szállodában éjszakáztak és reggel jöttek a vizsgálatra. A legtöbben új koronáért, implantátumért, amik még ma is sokkal olcsóbbak, mint Önöknél Horvátországban. Jönnek most is, de nem annyian, mint korábban, most csak kedden, csütörtökön és pénteken délelőttönként vagyunk nyitva. Hogy miért jönnek egyre kevesebben? Nem tudom, talán változtak Önöknél az előírások, vagy az emberek nem akarnak új fogakat? – mondja Margit elgondolkozva. És ő is azt hozza fel, hogy a fiatalok elmennek, köztük az orvosok is.

Jönnek gyógyszerért is, amik a magyarországi patikákban olcsóbbak, féláron vannak, de vannak olyanok is, amiket Horvátországban nem is lehet kapni. Például a prosztata bántalmak kezelésére szolgáló gyógyszert Magyarországon 100 kunánál kevesebbért lehet megvenni, míg Horvátországban ugyanaz 180 kuna. De az Aszpirin, a Voltaren is 30%-kal olcsóbb. 

Letenye egyes részei ma úgy néznek ki, mint egy kísértetváros, üres és gyommal benőtt hatalmas kereskedelmi raktárakkal. A város fénykorában, a 80-as évek második felében, itt napközben több volt a horvát, mint a magyar. Pénzváltók voltak tíz lépésenként, ma egy van, igaz ott ki van írva az információ horvátul is. Az Adria piacon csak az olcsó ruházati kereskedők maradtak, a parkolóban két horvát rendszámú gépkocsit látunk.

                                      a letenyei Adria piac

Valaha nem lehetett szabad helyet találni. A horvátok tömegével jöttek a 90-es évek elején –mondja egy árus, majd hátat fordít.

Senki nem akar a piacon fényképezkedni. Kedvesen elutasítanak minket. Míg a kávézóból Ed Sheeran szól, megpróbálunk emlékezetünkbe idézni néhány nemzetközileg ismert magyar együttest, vagy énekest. Nem sikerül…

Az utcákon szinte egyáltalán nincsenek fiatalok. Beszélsz angolul?- kérdezünk egy fekete dzsekis lányt. Nem tudom – rázza meg a fejét, és átmegy az út túlsó oldalára.

A rusztikus berendezésű Lili bisztróban a pincér fülhallgatóval a fülében kezd el mesélni nekünk a turisztikai látványosságokról, mint például egy valóban csodálatok könyvtár és egy szobor néhány fegyveres harcossal a Fő téren. Ezen kívül minden más témát elutasít. Minden rendben. Van munkám – mondja és nevet, majd udvariasan elköszön.

A magyarok meglehetősen zárkózottak. És úgy tűnik, bizalmatlanok.

Egy kis ismertetőt is írnak az újságírók: 

Zala megye 3700 négyzetkilométer, 270 ezer lakosa van. és most figyeljenek – 257 település! Az ország 19 megyére osztott, van 19 megyeszékhely és a főváros. Több mint 170 járás van, járásszékhelyekkel. 1962-1988 között a magyarok az úgynevezett „gulyás kommunizmus” időszakát élték, szenvedték a Szovjetuniót, 1989-ben a parlament a többpárti választásról határozott. A kommunisták 1990-ben elvesztették a választásokat, jött a piacgazdaság és elindultak az úton az Európai Unió felé.

Kulturális területen dolgozó Dömök József elmondta nekünk, hogy 1990 után hogyan változott a rendszer, milyen nagy volt az öröm, amit aztán a privatizációt látva gyorsan lehorgadt.  

Az izgalmat felváltotta a pesszimizmus, mert a gazdaság nem követte a lakosság vágyait. A fizetések túl alacsonyak voltak. Azok, akik a szocializmus utolsó éveiben előre látták, hogy mi fog történni, azoknak volt idejük átgondolni, hogy tudnak a „miénkből” „enyémet” csinálni. A volt rezsim képviselői az állami vagyont többé-kevésbé elosztották egymás között. Ez a legjobban a privatizációban látható, ez az, amit vadkapitalizmusnak emlegetnek. Ez olyan volt, mint a szabadrablás.  

Hatalmas hiteleket vettünk fel, a gazdaságban nem következtek be a várt változások, az életszínvonal nem változott. A kormány, amelyik néhány napja harmadszor kapott mandátumot, az első ciklusában nehéz, reménytelen harcot vívott, és a második ciklusban kezdtek látszani pozitív dolgok a gazdaságban és a foglalkoztatásban. Mindenki, aki ma Magyarországon dolgozni akar, az talál munkát, nem úgy, mint 10 évvel ezelőtt. Vannak társadalmi különbségek, de nem olyan látványosak, mint 20 vagy több évvel ezelőtt.

Természetesen az még várat, hogy a fizetések elérjék az Európai Unió átlagát, de lassan, de biztosan emelkednek. A gazdaság egy része elveszett, de kis-és középvállalkozások jöttek létre. Az építőipar növekszik, új házak épülnek, a régieket felújítják, mint itt nálunk a Szapáry kastélyt. Az infrasturktúra kiépítettsége 100%-os…- sorolja büszkén Dömök József.

És hogy állnak a nacionalizmussal? – kérdezzük udvariasan.

Semmivel sem rosszabbul, mint Önök, horvátok. Mi gyakran vagyunk féltékenyek a horvátok nacionalizmusára. A hazaszeretetük különösen látható volt a polgárháború alatt. Az egészséges nacionalizmusra szükség van, nálunk is jobban kellene képviselni. A világpolgárság és a liberalizmus csapás az értékeinkre. A hazaszeretet a horvátoknál, a magyaroknál, a cseheknél, szlovákoknál vagy más népeknél olyan alap, amire a társadalom épül. Van három fogalom: nemzet, haza, és család. A legfontosabb a család, mint a társadalom legkisebb egysége, aztán a haza és a hazaszeretet, és végül a nemzet. Fennmaradni és továbbélni csak az a nemzet tud, ahol ez a három fogalom egyensúlyban van. Ebben biztos vagyok – mondja.  

Orbán ügyesen használta a hazafiságot a nemzeti-konzervatív pártjával, aki az utolsó választások után azt mondta, hogy a történelmi győzelemmel „megteremtődött a lehetőség arra, hogy megvédjük Magyarországot”. A 3,8%-os munkanélküliséggel, a 4%-os GDP növekedéssel kampányolt, és erősítésképpen bevetette a jól bevált taktikát, rájátszott az állampolgárok félelmére, hogy ha elvesztik a hatalmat, elsodorja őket a menekültek áradata. Az ellenzék hiába figyelmeztetett a klientúra kiépítésére, a korrupciókra, a civil szervezetek elleni támadásokra, és a fiatalok elvándorlására.

Orbánnak a nép között nagy támogatottsága van. Minden elemző azt prognosztizálta, hogy nyerni fog, de nem lesz meg a kétharmad, és mégis, itt van, ahogy most a dolgok állnak, a 199 mandátumból 134-et szereztek meg –mondja nekünk a nyugdíjas Horváth István Nagykanizsáról. 

Mi az, ami ma Magyarországot a leginkább felismerhetővé teszi az Európai Unióban? – kérdezzük.

Budapest és a Balaton biztosan. Büszkék vagyunk a zenészeinkre, Bartók Bélára vagy Liszt Ferencre.  A gasztronómiában ismertek az ételeink, amik sok hagymát, paprikát és húst tartalmaznak. Szeretjük az erőset. Van gulyásunk, paprikásunk – sorolja. Ismertek az édes magyar borok, a tokaji, vagy a gyümölcspálinkák. Sajnos más népek keveset tudnak a kultúránkról és különösen a történelmünkről. Csak egyes részleteket ismernek és az nem elég – zárja Horváth.

Hát így. Mondom én.