Feed aggregator

In Niger, the presence of clean water is helping to wash away some of a village's worries.

Registration for the upcoming Preparatory Action on Defence Research (PADR) Info & Brokerage Day 2018, scheduled to take place in Brussels on 12 April 2018, is now open HERE.  

Representatives from industry, research entities and other defence stakeholders interested in receiving detailed information related to the recently published 2018 PADR calls for proposals, and in networking with potential consortia partners have until 5 April 2018 (5pm Brussels time) to register.

EDA and Commission experts will provide attendants with first-hand explanations on the 2018 PADR topics as well as the rules and conditions for participation in the calls for proposals. Furthermore, in the afternoon, a brokerage session with b2b meetings will allow participants to exchange views with potential future consortia partners.

Details about the calls and participation conditions can be found here.

The Preparatory Action on Defence Research is funded by the European Union.

 

More information:

• 2018 Calls for proposals on Preparatory Action on Defence Research published - Info & Brokerage Day on 12 April (EDA webnews, 15 March 2018)
• Preparatory Action on Defence Research (EDA project page)
• PADR Info & Brokerage Day (EDA event page)
• European Commission financial decision on PADR 2018 

 

Dauer des Videos : 141'
Sie können dieses Video manuell herunterladen im WMV (1.3Gb)-Format

Haftungsausschluss : Die Verdolmetschung der Debatten soll die Kommunikation erleichtern, sie stellt jedoch keine authentische Aufzeichnung der Debatten dar. Authentisch sind nur die Originalfassungen der Reden bzw. ihre überprüften schriftlichen Übersetzungen.
Quelle : © Europäische Union, 2018 - EP

Az Éjjeli farkasok motoros banda húsz tagja a március 19-én indult „Orosz Balkán” nevű túrájuk első állomásaként átlépték a bosnyák határt, terveik szerint március 20-22 között lesznek Boszniában. Most kocsival érkeztek, a motoros túrát nyárra tervezik. Az egész túra tíz napig tart, Bosznia-Hercegovinában Banja Luka, Bijeljina, Brčko és Doboj, Szerbiában Belgrád, Újvidék, Valjevo, Kruševac, Niš, Jagodina, Kragujevac és Bela az érintett városok.  

A csoport két tagját, Aleksandar Zaldostanovot, alias „Sebészt” és a szerbiai csoport vezetőjét, Saša Savićot a boszniai hatóságok nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek tartják, belépésüket az országba megtagadják. A csoport többi tagjának mozgását kiemelt figyelemmel kísérik. A kitiltottak feljelentést tesznek Dragan Mektić biztonsági ügyekért felelős miniszter ellen, mert nem értik, miért nem léphetnek be az országba, és miért nevezi őket a miniszter szélsőjobboldalinak és terroristának.  

Dragan Mektićen kívül más bosnyák politikusoknak is az a véleménye, hogy ezek az emberek szélsőséges ideológiát terjesztenek, szélsőséges csoportokhoz kapcsolódnak, hosszútávú céljuk a Balkán destabilizálása. Úgy gondolják, hogy a látogatás azért is problémás, mert az Éjjeli farkasok egy bűnügyi, félkatonai szervezet, a Kreml közvetlen képviselete, és kezdenek egyre szélesebb politikai kapcsolatot kiépíteni Milorad Dodik rendszerével és Aleksandar Vučić szerb elnök autokrata kormányával.

                                 Vlagyimir Putyin és Aleksandar Zaldostanov

Függetlenül attól, hogy Oroszországnak van-e tényleges befolyása az Éjjeli farkasokra, ők szemmel láthatóan úgy gondolják, hogy történelmi missziót töltenek be. Tagjai között vannak az ukrán konfliktus veteránjai, közülük valószínűleg többen részt vettek a jugoszláv háborúkban is, most pedig Putyin katonáiként viselkednek. 

Az Éjjeli farkasok a moszkvai földalatti mozgalomból az 1980-as években léptek a nyilvánosság elé, amikor Gorbacsov reformjai következtében a helyzet jelentősen liberalizálódott. Kezdetben a motorokba szerelmes anarchisták csoportja volt, mostanra az orosz elnök elkötelezett támogatói lettek, Aleksandar Zaldostanov egyike Vlagyimir Putyin legjobb barátainak. A csoport életében a döntő pillanat 1991 augusztus volt, amikor az ellenállás széléről csatlakoztak a keményvonalas kommunistákhoz a Gorbacsov elleni sikertelen puccsban. A Szovjetunió összeomlása ma is fájdalmas számukra. Azt vallják, hogy „a Szovjetunió a világ legerősebb birodalma volt.”  A Krím annektálása lehetőséget nyújtott nekik, hogy segítsenek Oroszországnak újból visszanyerni erejét és visszaszerezni az elvesztett területeket.

A The Guardian írt róluk egy cikket, aminek ezt a címet adták: „Ismerd meg az Éjjeli farkasokat, Moszkva leghirhedtett motoros bandáját.” Az angol lap szerint a klubnak több ezer tagja lehet szerte Kelet-Európában, szoros kapcsolatot ápolnak az orosz elnökkel, és néhányan arra szólítanak fel, hogy „Putyin angyalainak” nevezzék őket.

Mark Galeoti orosz szakértő, a New York-i egyetem professzora azt tartja róluk, hogy „az állam ügynökei és eszközei”, más szóval a Kreml behúzta őket a szélről, kihasználja Putyin-barátságukat, és Amerika ellenes retorikájukat.

Az Egyesült Államok szarajevói nagykövetsége közleménye szerint a csoport „destabilizációs tényezőt jelent Bosznia-Hercegovina és a régió számára”.

A szarajevói orosz nagykövetség közleményében azt írta, hogy az „Orosz Balkán” motoros túra célját igyekeznek meghamisítani, biztonságot fenyegető eseménynek feltüntetni, holott „ez egy zarándokút, aminek során szerbiai kolostorokat, vallási, kulturális, és történelmi helyeket keresnek fel.”

A philadelphiai Külpolitikai Kutató Intézetben készítettek egy tanulmányt az orosz befolyásról Bosznia-Hercegovinára. Az egyik szerző a szarajevói egyetem professzora, dr. Emil Suljagić, aki azt írja, hogy „ez az erődemonstráció Moszkva nyílt fenyegetése. (…) A történések fájdalmasan emlékeztetnek Milosevic militarizálására a rendőrség körében, miután rájött, hogy Montenegró megállíthatatlanul távolodik a politikájától. Ez a militarizált rendőrség később szörnyű bűnöket követett el például a koszovói albánok ellen.”  A tanulmányban hangsúlyozzák, hogy Oroszország készen áll a Balkán destabilizálására, a balkáni országok Oroszország figyelmének középpontjában állnak. A demokratikus Nyugat „megpróbál” segíteni, de kijelentéseikkel, az orosz műveletekre adott válaszaikkal leginkább csak megzavarni tudják őket, míg ők zavartalanul terjesztik nézeteiket a Szerb Köztársaságban, Boszniában és Szerbiában.

Szerbiai elemzők azt mondják, hogy az előző alkalommal ellentétben, az Éjjeli farkasok megjelenését Szerbiában nem kíséri megkülönböztetett média figyelem, a boszniai figyelmeztetésekkel ellentétben, Szerbiában szinte egyetlen szó sem esik róluk.

Ennek némileg ellentmond Jelena Milićnek, a belgrádi Euroatlanti Tanulmányok Központja igazgatójának néhány gondolata. „A mostani szerbiai hatalom őszinte abban a kérdésben, hogy megpróbál egyensúlyozni az autokrata antidemokratikus, revizionista Oroszország és a Nyugat politikája között, ami ellenőrzi a befektetéseket, vissza nem térítendő támogatásokat ad, kedvező hiteleket Szerbiának, pénzügyileg támogatja az intézményeit. Oroszországnak érdekében áll gátolni Belgrád és Pristina megegyezését, ami még akár fegyveres konfliktushoz is vezethet, mint korábban Kumanovoban. Ezért aggasztóak olyan új polgári csoportok, mint a „Nem adjuk Belgrádot”, amik közös megmozdulásokat, demonstrációkat szerveznek katonai és rendőri szakszervezetekkel, akik körében Ratko Mladić hős. Nincs szükség fegyveres erőkre Szerbia biztonsági rendszerének és Vucic viszonylag békés hangú retorikájának aláásására. Ez Putyin érdeke és nem a térségé.” Hozzáteszi: „sem Macedónia, sem Montenegró nem menekül ez elől.”

Hogy ez mennyire így van, azt alátámasztja a legújabb hír, miszerint Moszkva figyelmezteti, kvázi megfenyegeti Macedóniát, vegye figyelembe milyen következményekkel járhat csatlakozásuk a NATO-hoz.

Az Éjjeli farkasok csoport tagja a csecsen elnök, Ramzan Kadirov is,  tagszervezetek tagjainak csatlakozását várják Lengyelországból, Szlovákiából, Csehországból, Bulgáriából és Macedóniából azzal együtt is, hogy Putyin barátai túl azon, hogy rajta vannak az amerikai beutazási fekete listán, tilos belépniük Lengyelországba, Litvániába, Grúziába.

Bonn/Paris, 21.03.2018. Die globale Entwicklungsagenda steht unter Druck. Die weltweit steigende Zahl von Flüchtlingen, die humanitären Krisen in fragilen Staaten sowie die zunehmend sichtbaren Folgen des Klimawandels machen deutlich, dass „inklusive“, „nachhaltige“ oder „gute“ Entwicklung nicht automatisch stattfindet. Gemeinsame Strategien zur Lösung globaler Probleme waren deshalb noch nie so wichtig wie heute, auch wenn gleichzeitig die Möglichkeiten, gemeinsam gegen schwierige Trends vorzugehen, noch nie so begrenzt erschienen. Auch Europa bildet hierbei keine Ausnahme, da eine Vorliebe für kurzfristige politische Erfolge und die populistische und nationalistische Sichtweise einiger EU-Mitgliedsstaaten die konzertierte Verfolgung gemeinsamer Entwicklungsthemen immer wieder schwächt. Aus diesem Grund halten wir eine Neuausrichtung der Entwicklungspolitik durch die Suche nach flexibleren Bündnissen und Netzwerken für unabdingbar. Der Zusammenarbeit von Frankreich und Deutschland kommt hierbei aus drei verschiedenen Gründen eine besondere Bedeutung zu. Drei Gründe für eine engere deutsch-französische Zusammenarbeit Die enge, historisch gewachsene Verbindung von Deutschland und Frankreich auf vielen Gebieten ist das Fundament für die zukünftige Zusammenarbeit bei globalen Entwicklungsfragen. Grundlage hierfür ist der 1963 vom Präsidenten der Französischen Republik, Charles de Gaulle, und dem deutschen Bundeskanzler, Konrad Adenauer, unterzeichnete Élysée-Vertrag, welcher ehrgeizige Ziele für die Zusammenarbeit beider Länder in entwicklungspolitischen Fragen festschrieb: „Hinsichtlich der Entwicklungshilfe stellen die beiden Regierungen ihre Programme einander systematisch gegenüber, um dauernd eine enge Koordinierung durchzuführen. Sie prüfen die Möglichkeit, Vorhaben gemeinsam in Angriff zu nehmen.“ Trotz einiger vielversprechender Ansätze (z.B. bei der Projektzusammenarbeit im Wassersektor in verschiedenen Ländern) wurden die ursprünglich angestrebten Ziele noch nicht erreicht. Des Weiteren befinden sich sowohl der französische Präsident Macron als auch die deutsche Bundeskanzlerin Merkel noch am Anfang ihrer jetzigen Amtszeit. Ein „neuer Aufbruch für Europa“ hat für beide Regierungen eine herausragende Bedeutung. Trotz in mancherlei Hinsicht unterschiedlicher Sichtweisen, haben neuere politische Entwicklungen ein gesteigertes Interesse an einer engeren Zusammenarbeit beider Länder befördert. Im Jahr 2017 hat beispielsweise der Deutsch-Französische Ministerrat über mehrere entwicklungspolitische Themen beraten. Hierbei könnte die von Frankreich, Deutschland und der EU (sowie von einigen weiteren Partnern) vorangetriebene „Allianz für den Sahel“ eine Vorreiterrolle für weitere gemeinsame Projekte einnehmen. Jetzt wäre der richtige Zeitpunkt, einer neuen, von beiden Ländern gemeinsam getragenen Entwicklungspolitik stärkeres Gewicht zu verleihen. Gleichzeitig könnten so auch die von der EU-Außenbeauftragten Federica Mogherini in Hinsicht auf eine globale Strategie geforderte gemeinsame EU-Außenpolitik und der vom EU-Präsidenten Jean-Claude Junker vorgeschlagene Mehrjährige Finanzrahmen der EU vorangetrieben werden. Darüber hinaus liegen die Vorteile einer nach dem Brexit fortgeführten, möglichst engen Zusammenarbeit von Großbritannien und der EU auch in Fragen globaler Entwicklung auf der Hand. Für beide Seiten sind sowohl Fachkenntnisse und Sachverstand als auch die bewährten Finanzierungsinstrumente des jeweils anderen unverzichtbar. Auch über den derzeitigen finanziellen Beitrag der Briten zur europäischen Außenpolitik (12%) hinaus, ist es im gemeinsamen Interesse von Deutschland und Frankreich, Großbritannien in möglichst großem Umfang weiterhin in die europäische Entwicklungspolitik einzubeziehen; dies gilt vor allem für die Kooperation mit Blick auf Krisenregionen. Eine gemeinsam von Frankreich und Deutschland erarbeitete Strategie globaler Entwicklung könnte dabei den Grundstein sowohl für eine Schärfung des entwicklungspolitischen Profils der EU als auch für eine gemeinsame Vision der zukünftigen, „post-Brexit“ Zusammenarbeit mit Großbritannien legen. Mögliche Handlungsfelder Auf politischer Ebene könnte während der französischen G7-Präsidentschaft 2019 eine vom Deutsch-Französischen Ministerrat vorbereitete gemeinsame Initiative für Afrika und die krisenanfälligsten Staaten vorgestellt werden. Auf der Finanzebene müsste eine Bestandsaufnahme der bisherigen Aufwendungen vorgenommen und gleichzeitig die schon bestehende, bilaterale Zusammenarbeit der jeweiligen Finanzinstitute intensiviert werden. Die Agence Française de Développement (AFD) und die KfW Entwicklungsbank betreiben seit Jahren einen regen Mitarbeiteraustausch. Dieser Austausch sollte sowohl hinsichtlich der inhaltlichen Abstimmung als auch einer gemeinsamen Strategieentwicklung mit anderen entwicklungspolitischen Institutionen ausgebaut werden. Auf wissenschaftlicher Ebene brauchen wir mehr deutsch-französische Denkanstöße für eine kritische Auseinandersetzung mit Fragen der künftigen strategischen Ausrichtung. Unserer Meinung nach könnten hier das Deutsche Institut für Entwicklungspolitik (DIE) und das Institut du développement durable et des relations internationales (Iddri) für die gemeinsame Debatte einen geeigneten Rahmen bieten und dabei mit anderen wissenschaftlichen Einrichtungen, anderen Akteuren globaler Entwicklung, Mitgliedern der Parlamente und zivilgesellschaftlichen Gruppen kooperieren. Ziel eines solchen Gedankenaustauschs sollte eine Reihe unabhängiger Analysen und Handlungsempfehlungen sein, welche die gemeinsame Arbeit zu globalen Entwicklungsfragen von Frankreich und Deutschland befördert. Stephan Klingebiel ist Co-Chair des Forschungsprogramms „Inter- und transnationale Zusammenarbeit“ am Deutschen Institut für Entwicklungspolitik (DIE). Er ist regelmäßiger Gastprofessor der Stanford University. Tancrède Voituriez ist Volkswirt. Er leitet das Governance-Programm am Institut du développement durable et des relations internationales (Iddri).
Dieser Beitrag ist parallel auch auf Französisch erschienen
Diese Kolumne ist am 21.03.2018 auch bei Euractiv.de erschienen.

Ingénieur, spécialiste des blindés, il vient de publier un hors-série de Raids sur les guerres actuelles avec le colonel Pierre Santoni.

15 ezer eurót lehet nyerni. A 30 Mbites kapcsolatot tudó hálózatot az önkormányzatnak kell majd fenntartania.

INTERVIEW. L'ONG Aser milite pour que la France cesse de vendre des armes aux pays engages dans la guerre au Yemen. Et s'apprete a saisir le Conseil d'Etat.

INTERVIEW. L'ONG Aser milite pour que la France cesse de vendre des armes aux pays engages dans la guerre au Yemen. Et s'apprete a saisir le Conseil d'Etat.

1991. július 8-án az amerikai haditengerészet elvesztett egy E-2C légtérellenőrző repülőgépet. Ez volt az első alkalom, hogy egy Hawkeye öttagú személyzetéből mindenki sikerrel hagyta el a gépet és túlélte az esetet.

A C-2A Greyhound mellett az E-2C Hawkeye a másik olyan tengerészeti (hordozófedélzeti) repülőgép, amely nem rendelkezik katapultülésekkel. A két pilóta és a három operátor vészhelyzetben a kijárat nyitása után ejtőernyős ugrással hagyhatja el a gépet. A Hawkeye szűk kabinjából kijutni nem egyszerű. Az alábbi történetet megelőző két esemény során mindössze egyetlen hajózónak sikerült elhagyni a gépet. Az egyik eset 1978-ban történt, amikor csak két pilóta tartózkodott az E-2-esen. Akkor csak az egyik pilóta élte túl, a másik már túl alacsonyan ugrott és életét vesztette. A következő évben egy teljes öttagú Hawkeye személyzet veszett oda, amikor nem sikerült ledobniuk az ajtót és a gépben rekedtek.

A USS Forrestal a nyolcvanas évek végén. 

Történetünk idején a VAW-122 Steeljaws század a USS Forrestal repülőgép-hordozó Carrier Air Wing 6 jelű ezredéhez volt beosztva. Az utolsó bevetését teljesítő hajót röviddel az Öböl-háború után, 1991 májusában vezényelték a Közel-Keletre. Feladata többek között a kurdok megsegítésére irányuló Provide Comfort művelet támogatása volt. A Ciprustól keletre hajózó Forrestal egyik katapultján a 601-es oldalszámú E-2C repülőgépet egy kora délelőtti felszállásra készítették elő. A Steeljaw 601 hívójelű gép pilótafülkéjében Vincent Bowhers hadnagy, gépparancsnok és John Lemmon hadnagy ült. Mivel a szabályok megengedték, Bowhers hadnagy átengedte a bal ülést a kevésbé tapasztalt Lemmon hadnagynak, aki a gépet vezette, Bowhers hadnagy pedig az egyéb teendőket végezte. Hátul, a „csőnek” nevezett keskeny törzsben két fiatal hadnagy, Terry Morris radar operátor és Bob Forwalder légtérellenőrző tiszt mellett a tapasztalt John Yurchak korvettkapitány ült. A gépparancsnok ugyan Bowhers hadnagy volt, de a bevetésért Yurchak korvettkapitány felelt.

Az utolsó ellenőrzések után a Steeljaw 601-est elindították. Miután a gép elhagyta a fedélzetet, egy emelkedő bal fordulóba kezdett, hogy a Forrestal előtt szabaddá váljon a légtér. A három operátor éppen elkezdte bekapcsolni az E-2-es felderítő rendszereit, amikor elöl, a pilótafülkében Bowhers hadnagy felkiáltott: - Tűzjelzés a jobb oldali hajtóműnél! Maradjunk emelkedésben!  

A Steeljaws század parancsnoki gépe azokból az időkből, amikor még a USS Coral Sea fedélzetéről repültek.

Hátul a három operátor kinézett a kisméretű ablakokon. A hajtóműnél nem látszott semmi. Yurchak korvettkapitány később úgy emlékezett, hogy ha nem lett volna tűzjelzés, nem is gondolták volna, hogy baj van. Lemmon hadnagy továbbra is emelkedésben tartotta az E-2-est, Bowhers hadnagy közben a Forrestalt tájékoztatta rádión. Yurchak korvettkapitány ekkor látta meg a hajtóműgondolából előbukkanó füstpamacsokat. Miközben tovább emelkedtek 1200 méterre, Bowhers hadnagy vészhelyzetet jelentett és leállította a jobb oldali hajtóművet. A teljesen feltankolt Hawkeye túl nehéz volt ahhoz, hogy a Forrestal fedélzetén leszállhasson, ezért üzemanyagot kellett kibocsátaniuk. Ehhez nyolc percre volt szükségük. Erről tájékoztatták a hordozót, hogy a fedélzetet előkészíthessék a kényszerleszálló E-2-es fogadására. Ekkor ugyanis még úgy tűnt, hogy kényszerleszállás lesz a dologból.

Bowhers gépparancsnoknak már volt hajtóműtűzből adódó vészhelyzete. Szárazföldi bázisról, Norfolkból szállt fel, amikor E-2-esének jobb oldali hajtóműve kigyulladt. Leállította a hajtóművet és kényszerleszállást hajtott végre. Akkor azonban a bázis közelében repült, most viszont a Földközi-tenger hullámzott alattuk, ezért nem is gondolt másra, mint visszatérni a hordozóra. Yurchak korvettkapitány szintén átélt már egy fedélzeti tüzet. Ők is szárazföld felett repültek, amikor gépük hidraulika rendszere meghibásodott. A hidraulika folyadék befolyt a törzs első szekciójában lévő avionikatérbe, ahol ráömlött a forró berendezésekre. A fülke rövidesen füsttel telt meg. A pilóta vészeljárással kiengedte a futóművet és a fékszárnyat, majd leszállt a géppel.

Mielőtt a Steeljaw 601 elérte volna az 1200 méteres magasságot, az operátorok jelentették Bowhersnek, hogy jól láthatóan üzemanyag folyik a hajtóműből. A gépparancsnok ekkor meghúzta a T-fogantyút, leválasztva ezzel a hajtóművet az üzemanyag és hidraulika rendszerről, majd megnyomta a tűzoltó gombot. Azt remélte, hogy a hajtóműben maradt üzemanyag hamar kiég, és a tűz elalszik, de nem így történt. Ráadásul ismét Yurchak korvettkapitány hangját hallotta a sisakjában: - Vinnie, égünk. Lehet, hogy ugranunk kell!

A három operátor látta, hogy a hajtóműgondolát lassan körbefogják a lángok. Yurchak ismét a gépparancsnokot hívta: - Vinnie, menni kell! A Hawkeye immár 1200 méteren repült, ezért Bowhers hadnagy nem aggódott a magasság miatt. A hordozóról nyolc percet kértek a leszállófedélzet előkészítéséhez, annyit, amennyi az E-2-esnek is kellett volna az üzemanyag kibocsátáshoz. Bowhers tudta, hogy már nincs annyi idejük. Látta, hogy az átégő gondola kezd elszíneződni. Nem maradt más hátra, mint kiadni a parancsot a Hawkeye elhagyására. - Rendben, mindenki készüljön a gépelhagyásra! – mondta a személyzetnek, majd tájékoztatta a Forrestalt, hogy nem tudják eloltani a tüzet.

A VF-11-esek F-14-ese indulásra készen a USS Forrestal 4-es számú katapultján.

Az E-2-es ekkor már nem volt egyedül a levegőben. Röviddel a felszállása után indították a hordozóról a VF-11 Red Rippers század egyik F-14-esét, amely most a Hawkeye mellé zárkózott. Helikopterek is azonnal rendelkezésre álltak a személyzet mentésére. A HS-15 Red Lions század két Sea King helikoptere már a levegőben volt, a harmadik pedig a Forrestal fedélzetén állt. A negyedik forgószárnyas a Forrestal kíséretéhez tartozó USS Yorktown rakétás cirkáló Sea Sprite helikoptere volt. Az időjárás meleg volt és napos, a tengervíz hőmérséklete a kellemes 26 fokos volt.

Fent az E-2-esen a tűz lassan elérte a szárnyat, amikor Bowhers hadnagy parancsot adott a gépelhagyásra. Lemmon hadnaggyal végigmentek az ellenőrzőlistán. Megszüntették a törzs túlnyomását, lelassították és kitrimmelték a gépet, de a fékszárnyat behúzott helyzetben hagyták, hogy a kibocsátáskor megnövekvő légellenállás ne terhelje a tűztől gyengülő szárnyat. Ha a szárny leszakad, nem lett volna esély a menekülésre. Ezután utasítást adott az ajtó ledobására.

A fedélzeti rendszerek korszerűbbek lettek 1991 óta, de a törzs továbbra is egy szűk, sötét cső maradt. A fotó a pilótafülke felöl készült, a törzs ablakai az operátorok háta mögött vannak.

Yurchak korvettkapitány és Morris hadnagy kioldotta a hevederét és az ajtóhoz ment. A leghátul ülő Forwalder hadnagynak gondja akadt, nem tudott mindent szétcsatlakoztatni. Sisakmikrofonja is meghibásodott, így nem tudta visszaigazolni a gépelhagyási parancsot. Végül megoldotta a problémát, és amikor Yurchak és Morris elhagyta a gépet, ő is előre tudott menni a szűk törzsben. Korábban ugrott már néhányszor és a gyakorlata most segített. Állát a mellkasához szorította és kiugrott. Később így emlékezett vissza a gépelhagyásra:

„A vízre szállási és gépelhagyási kiképzés során úgy tűnt, hogy nehéz lesz elhagyni a gépet a rajtunk lévő felszerelésben. Végül nem volt gond, simán eljutottam az ajtóhoz. Egy pillanatig tétováztam, nem akartam elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Arra gondoltam, hogy talán elfelejtettem valamit, de azután beálltam az ajtóba és ugrottam.”

Az operátoroknak és a pilótáknak egyaránt egy szűk folyosón kell eljutniuk a bal oldalon lévő ajtóhoz.

A kísérő F-14-es személyzete jelentette a Forrestalnak, hogy három fő elhagyta a gépet, ejtőernyőik rendben kinyíltak. Miután mindhárom operátor kint volt, a gépen csak a két pilóta maradt. A normál eljárás szerint a jobb ülésben ülő pilótának kell előbb elhagyni a gépet, de Bowhers hadnagy előre engedte Lemmon hadnagyot.

„A legnehezebb a pilótafülke elhagyása volt a rajtam lévő felszerelésben. Láttam Lemmon hadnagyot, amint az ajtónyílásban áll. Rám nézett és az ejtőernyője kézi kioldóját megérintve jelezte, hogy én is fogjam meg az én kioldómat. Jeleztem neki, hogy értem, és ne aggódjon. Megértette és kiugrott.” - emlékezett vissza a gépparancsnok.

A fotón jól látszik, hogy az E-2-es sárga nyíllal jelölt ajtaja milyen közel van a bal légcsavarhoz.

A kint lévő személyzet lassan süllyedt a víz felé. Az elsőként ugró Morris hadnagy nyolc héttel a bevetés előtt vett részt egy vízi túlélő tréningen.

„Nem gondolkodtam a tennivalókon, csak tettem a dolgomat. Beakasztottam a mentőtutaj zsinórját, és a megfelelő pillanatban leoldottam az ernyőt.”

Yurchak korvettkapitánynak is rendben volt az ernyője. Süllyedés közben látta a felettük repülő F-14-est és a távolodó E-2-est. A vízfelszín gyorsan közeledett, ezért a tutajra és a túlélőkészletre koncentrált, és megfogta a leoldó zárakat. Lemmon hadnagy is az ernyőjén lógott. Látta, amint a gépparancsnok is elhagyta a gépet és maga alatt is látott egy másik ernyőt, Forwalder hadnagyét. Amikor Bowhers követte Lemmont, az óránként 330 km/h-s áramlásba kellett ugrania. A vízszintes repüléshez kitrimmelt gépen teljes gázon működött a bal hajtómű, hogy kiegyenlítse a jobb hajtómű hiányát. Ennek eredményeképpen a vízszintesen repülő E-2-es felgyorsult. Ebben az áramlásban és a légcsavarszélben Bowhers hadnagy sisakja leszakadt.

„Az ernyőm rendben kinyílt, és láttam a távolodó gépet - emlékezett a parancsnok. Láttam egy másik ernyőt is, a másodpilótámét. Felkészültem a vízre érkezésre. Néztem, ahogy a víz felém közeledett, és amint éreztem, hogy a lábam vizet ér, leoldottam az ernyőt. Hátraestem, az ernyő pedig eltávolodott. Gyorsan a tutajba rúgtam magam, hogy felmérhessem a helyzetemet.”

Vízi túlélő tréning a medencében. A nyílt tenger azért egy kicsit más. 

Mind az öt ember biztonságosan vizet ért. A közeledő helikopterek hangja azt jelentette nekik, hogy úton van a kutató-mentő szolgálat. Forwalder hadnagy egy sötét folt közepén ült a tutajában ezért a mentőcsapat egy pillanatra azt hitte, hogy a hadnagy körül minden csupa vér, pedig csak a jelzőfesték terült szét a vízben. Miután kiderült, hogy Forwalder hadnagy rendben van, a vízi mentő késsel kivágta, és elsüllyesztette a gumitutajt, majd a hadnagyot a Sea King fedélzetére emelték. Utána Lemmon hadnagy, a pilóta következett. Ő olyan gyorsan került a VAW-122-esekhez, hogy az E-2-es átképzőszázadnál nem volt ideje elvégezni a vízre szállási és gépelhagyási tréninget. A VAW-122-eseknél azután gyorsan pótolta ezt, és most a valóságban alkalmazhatta a tanultakat. Miután vizet ért és meghallotta a felette köröző F-14-est, meggyújtott egy jelzőfüstöt és kiengedte a jelzőfestéket. Rövidesen őt is kiemelték.

Yurchak korvettkapitány szintén a tutajában kucorgott. A túlélőkészlet rádióján a többieket hívta. Hívására Morris hadnagy válaszolt. A rangidős operátor nem látta ugyan Morrist, de örömmel töltötte el, hogy a fiatal tiszt életben van. A HS-15-ösök helikoptere rövidesen megérkezett és a vízi mentő segítségével kiemelték Yurchak korvettkapitányt a vízből, majd elindultak, hogy felvegyék Morris hadnagyot. Morris beindított egy jelzőfüstöt, majd miután látta, hogy a helikopter pilótája nem vette észre, egy jelzőfényt is bekapcsolt. A helikopter megérkezett és a vízi mentő a vízbe ugrott. Az operátor hevederén lévő D-csatot csatlakoztatta a csörlőkábelhez és kiemelték Morris hadnagyot. Már csak a gépparancsnok, Bowhers hadnagy maradt a vízben. A mentőtutajban várakozva hallotta, hogy több gép is köröz felette. Megnyugtató érzés volt tudnia, hogy a társai vigyáznak rá.

A HS-15-ösök Sea King helikoptere bevetésre indul. A felszállást a szögfedélzetről hajta végre a személyzet. 

Amikor meghallotta a helikoptert, begyújtott egy jelzőfüstöt, de az hamar eloszlott a szélben. A Sea King személyzete azonban addigra már bemérte Bowhers vészhelyzeti rádiójának jelét. A helikopterpilóta később elmondta, hogy nagyon nehéz volt észrevenni a pilótát. A sötétzöld, átázott hajózóruha, a fekete gumitutaj és az, hogy Bowhers hadnagy sisakja leszakadt az ugrásnál, csak nehezítette a megtalálását.

A Sea Kingnél egy számmal kisebb SH-2 Sea Sprite. A kilencvenes években a típus már csak a cirkálók, rombolók és fregattok fedélzetén teljesített szolgálatot.

A tutajjal hánykolódó pilóta meglepetésére a Sea King elhúzott felette, nyomában azonban ott repült a USS Yorktown Sea Sprite helikoptere. A gép csak tankolni szállt le a Forrestalon, fedélzetén nem is volt vízi mentő. Amikor azonban riasztották a hordozó kutató-mentő szolgálatát, a HS-15-ösök egyik vízi mentője önként jelentkezett, hogy a Sea Sprite fedélzetén bekapcsolódjon a mentésbe. Amikor Bowhers hadnagyhoz értek, a mentő a vízbe ugrott és gyorsan felcsatolta a pilótát. Amint Bowhers a fedélzetre ért, azonnal a társai felől érdeklődött. Megnyugodott, amikor megtudta, hogy mindannyiukat kimentették. Ezután az E-2-esre kérdezett rá. A személyzet nélkül repülő, lángoló Hawkeye a török-szír határvidék felé tartott. Mivel félő volt, hogy a partot elérve lakott területre zuhan, a lelövése mellett döntöttek. A tűzparancsot a VFA-132 Privateers század egyik levegőben lévő F/A-18-asa kapta, amelyet az E-2-eshez irányítottak. Az égő gép szárnya végül levált és az E-2-es a Földközi-tengerbe zuhant. Az soha nem derült ki, hogy a tűz miatt vagy a Hornet gépágyúlövedékeinek köszönhetően.

A felségjeltől jobbra láthatóak azok az ablakok, amelyeken keresztül a tűz terjedését figyelemmel kísérhette a személyzet. 

Az öttagú személyzet kiválóra vizsgázott a vészhelyzetben. A tűz annyira megrongálta a szárnyat, hogy a hordozón való leszállás esélytelen lett volna, mivel a meggyengült szárny a futómű és a fékszárny nyitásakor biztosan leszakadt volna. Ebben az esetben a személyzet is odaveszett volna. Ebből a szempontból Yurchak korvettkapitány kulcsember volt, mert a tűz alapján felmérte a helyzetet és ezzel segített Bowhers hadnagynak meghoznia a döntést. Szerencse volt, hogy a tűz a jobb oldali hajtóműnél keletkezett, mert a Hawkeye törzsén csak a jobb oldalon vannak ablakok. Ha a bal hajtómű gyullad ki, nem tudták volna figyelemmel kísérni a tűz terjedését.

A személyzet rövidesen ismét repülhetett. A Steeljaw 601 egykori személyzetéből négyen még több ezer órát repültek az E-2-es közösségben és magas beosztásig jutottak. Bob Forwalder hadnagy két évvel később a VAW-124 Bear Aces századnál vesztette életét egy E-2-es katasztrófában a Jón-tengeren. A VAW-122 Steeljaws századot harmincévnyi működés után 1996. március 31-én feloszlatták.

* * *

Fotó: U.S. Naval Historical Center, U.S. Navy, Steeljaw-archív

Forrás: Peter Mersky, U.S. Navy és a VAW-122-es század egykori tagjai

Az EPIIC Nemzetközi Szimpózium az Egyesült Államok keleti partjának fontos fóruma a nemzetközi politika témáiban, minden évben több tucat országból érkeznek az előadók és a résztvevők is. A konferenciát a Tufts Egyetemen működő Institute for Global Leadership (IGL) szervezi, amellyel az együttműködésem immár több évre tekint vissza. Az EPIIC Szimpóziumnak már tavaly is előadója voltam.

Az idei szimpózium azt a kérdéskört járta körül, hogy az ún. liberális nemzetközi rend, amelyet az Egyesült Államok hozott létre a II. világháború után, válságban van-e, a végét járja-e. Ezen belül a panelbeszélgetés, amelynek én is előadója voltam, azt feszegette, hogy vajon a demokráciától eltérő, alternatív kormányzati formák és az azokat kifejlesztő államok fenyegetést jelentenek-e erre a nemzetközi rendre. Fontos témaként vetődött fel ezzel kapcsolatban a Kína és Oroszország mint nem demokratikus országok által az Egyesült Államokkal szemben megfogalmazott kihívás, valamint az e két nagyhatalom által a liberális nemzetközi rendre jelentett veszedelem.

A Tufts Daily részletes beszámolót közölt a szimpóziumról és benne a mi panelbeszélgetésünkről is. Az én hozzászólásomat viszont nem sikerült egészen pontosan visszaadni. Francis Fukuyama "A történelem vége" című legendás írásának kontextusában fogalmaztam meg a mondanivalómat. Fukuyama a történelem végéről azt írta 1989-ben: eltűnik majd a nagyhatalmi versengés, továbbá a liberális demokrácia mint politikai rendszer lesz mindenhol meghatározó. Ennek kapcsán azonban elmondtam: az elmúlt évtizedben visszatérőben van a nagyhatalmi versengés, Oroszország és Kína veszélyezteti az Amerika vezette liberális nemzetközi rendet. A liberális demokrácia sem lett mindenhol meghatározó, hiszen alternatív kormányzati formák jöttek létre. Ilyenek különösen az ún. hibrid rendszerek, amelyek Oroszországban, Törökországban és máshol is kialakultak, s ezek szintén amortizálják az Amerika vezette nemzetközi rendet, annak alapértékeit.

A konferenciáról szóló riport a Tufts Dailyben olvasható az alábbi linken:

Thirty-Third annual EPIIC Symposium engages with globalization, technology, mass atrocities

Az EPIIC Nemzetközi Szimpózium az Egyesült Államok keleti partjának fontos fóruma a nemzetközi politika témáiban, minden évben több tucat országból érkeznek az előadók és a résztvevők is. A konferenciát a Tufts Egyetemen működő Institute for Global Leadership (IGL) szervezi, amellyel az együttműködésem immár több évre tekint vissza. Az EPIIC Szimpóziumnak már tavaly is előadója voltam.

Az idei szimpózium azt a kérdéskört járta körül, hogy az ún. liberális nemzetközi rend, amelyet az Egyesült Államok hozott létre a II. világháború után, válságban van-e, a végét járja-e. Ezen belül a panelbeszélgetés, amelynek én is előadója voltam, azt feszegette, hogy vajon a demokráciától eltérő, alternatív kormányzati formák és az azokat kifejlesztő államok fenyegetést jelentenek-e erre a nemzetközi rendre. Fontos témaként vetődött fel ezzel kapcsolatban a Kína és Oroszország mint nem demokratikus országok által az Egyesült Államokkal szemben megfogalmazott kihívás, valamint az e két nagyhatalom által a liberális nemzetközi rendre jelentett veszedelem.

A Tufts Daily részletes beszámolót közölt a szimpóziumról és benne a mi panelbeszélgetésünkről is. Az én hozzászólásomat viszont nem sikerült egészen pontosan visszaadni. Francis Fukuyama "A történelem vége" című legendás írásának kontextusában fogalmaztam meg a mondanivalómat. Fukuyama a történelem végéről azt írta 1989-ben: eltűnik majd a nagyhatalmi versengés, továbbá a liberális demokrácia mint politikai rendszer lesz mindenhol meghatározó. Ennek kapcsán azonban elmondtam: az elmúlt évtizedben visszatérőben van a nagyhatalmi versengés, Oroszország és Kína veszélyezteti az Amerika vezette liberális nemzetközi rendet. A liberális demokrácia sem lett mindenhol meghatározó, hiszen alternatív kormányzati formák jöttek létre. Ilyenek különösen az ún. hibrid rendszerek, amelyek Oroszországban, Törökországban és máshol is kialakultak, s ezek szintén amortizálják az Amerika vezette nemzetközi rendet, annak alapértékeit.

A konferenciáról szóló riport a Tufts Dailyben olvasható az alábbi linken:

Thirty-Third annual EPIIC Symposium engages with globalization, technology, mass atrocities

Kedves Atlantisták!

Sűrű néhány hónap van mögöttem, különösen, mivel társelnökként irányítottam az Egyesült Államok egyetlen, politikai kockázatelemzéssel foglalkozó szakmai fórumának, a Fletcher Politikai Kockázat Konferenciának (Fletcher Political Risk Conference) szervezését. Az elmúlt években belevágtam a politikai kockázatelemzésbe mint új szakmai területbe, és erre a konferenciára pedig összehoztuk az amerikai kockázatelemző szakma és a nagyvállalatok (Bank of America, Facebook, General Electric, McKinsey) színe-javát.

A Tufts Egyetem újságja, a Tufts Daily részletes beszámolót közölt a nagy sikerrel lezajlott konferenciáról, s megszólaltattak engem is a politikai kockázatelemzés mint szakmai terület legutóbbi trendjeiről:

Fletcher Political Risk Conference tackles technology’s global ramifications

(A képen éppen bezárom a Fletcher Politikai Kockázat Konferenciát 2018. március 2-án.)

Kedves Atlantisták!

Sűrű néhány hónap van mögöttem, különösen, mivel társelnökként irányítottam az Egyesült Államok egyetlen, politikai kockázatelemzéssel foglalkozó szakmai fórumának, a Fletcher Politikai Kockázat Konferenciának (Fletcher Political Risk Conference) szervezését. Az elmúlt években belevágtam a politikai kockázatelemzésbe mint új szakmai területbe, és erre a konferenciára pedig összehoztuk az amerikai kockázatelemző szakma és a nagyvállalatok (Bank of America, Facebook, General Electric, McKinsey) színe-javát.

A Tufts Egyetem újságja, a Tufts Daily részletes beszámolót közölt a nagy sikerrel lezajlott konferenciáról, s megszólaltattak engem is a politikai kockázatelemzés mint szakmai terület legutóbbi trendjeiről:

Fletcher Political Risk Conference tackles technology’s global ramifications

(A képen éppen bezárom a Fletcher Politikai Kockázat Konferenciát 2018. március 2-án.)

Le Directeur du renseignement militaire estime toujours « qu’objectivement la situation sécuritaire ne se dégrade pas »

Sokat beszélnek és írnak arról, hogy a kis légitársaságok képesek-e önállóan megélni, tudnak-e fejlődni, terjeszkedni anélkül, hogy partneri viszonyba kerülnének más légitársasággal, anélkül, hogy légiszövetség tagjai lennének? Vannak állítások pro és kontra, de ha a nyugat-balkáni régió országai légitársaságait nézzük, a kép nem túl rózsás.  

A térségben 2013-ig a horvát Croatia Airlinesnak volt abszolút vezető szerepe mind a szállított utasok, a flotta, a célállomások, a repülésbiztonsági mutatók, mind a kiszolgálás színvonalát tekintve. Ez mára már nincs így. Jött a szerkezetátalakítás, évente változott a menedzsment, eladtak mindent, amit lehetett, eszközöket, repülőgépeket, résidőket. Nemrég a pilóták szakszervezete nyílt levelet írt az államfőnek, közbenjárását kérve a vállalat lehetetlen helyzete miatt. A Croatiát a horvát állam stratégiai partnernek tekinti, ami évekkel ezelőtt a Malév esetében sem jelentett biztonságot.  

Szlovéniában a 2008-2009 évi krízis után az állam a légitársaságot feltőkésítette és privatizálta. A légitársaságnak két magánbefektető tulajdonosa van, az egész szlovén repülős társadalom azért szurkol, hogy kitartsanak és erősödjenek. Az Adria Airways működik, bázisa a ljubljanai repülőtér, idén növelte járatai számát, ezen a nyáron hét új célállomásra repülnek.

A szlovén piac kicsi, új útvonalak keresése és a flotta jobb kihasználása a legfontosabb. A helyzet sokkal jobb, mint 2011-2012-ben volt, a kihasználtság is sokkal jobb, mint korábban, de nincsenek könnyű helyzetben, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a környezetükben sok társaság jelentett csődöt, bár van ellenpélda is, az Air Malta. 

A Montenegro Airlines igazi kis légitársaság, öt repülőgéppel, 2017-ben valamivel több mint 560 ezer utast szállítottak, ami azonban az országba repülőgéppel érkező 2,1 millió utas egynegyede. Fennmaradásához a montenegrói kormány jelentős pénzügyi injekciókkal járul hozzá, kormányzati elhatározás, hogy nem hagyják csődbe menni a légitársaságot, ennek érdekében tavaly 90 millió eurót utaltak át.

Belgrádban sikeresnek bizonyult a privatizáció, 2013-ban az Etihad Airways 49%-ban a szerb JAT tulajdonosa lett, és megalakult az Air Serbia. Megújult a flotta, új járatok indultak, közvetlen összeköttetés van Belgrád és New York között, bejelentették a járatnyitást Torontóba és a flotta további fejlesztését új Airbusokkal.

Az Air Serbia beérte, sőt lehagyta a Croatiat a fuvarozott utasok száma, az áru mennyisége, a desztinációk, a járatszámok és a flotta tekintetében. Egyértelműen a térség új vezetőjévé vált. Belgrádból ma kétszer annyi csatlakozási lehetőséget kínálnak, mint Zágrábból, ezen a nyáron több mint heti 30 új járatot indítanak.

Vannak olyan szakemberek, akik szerint azonban  hiába lett a régió vezető légitársasága az Air Serbia, hasonló nehézségekkel küzd, mint a Croatia. Horvátországnak, mint uniós tagállamnak az európai irányelvek nem teszik lehetővé az állami pénzügyi beavatkozást, de csínján kell bánjon ezzel Szerbia is, akik erőteljesen igyekeznek az uniós tagság felé, de addig is még kihasználják az időt.  

Az Air Serbia egy új üzleti modellen dolgozik, nemrég új, hibrid  tarifarendszert vezettek be a diszkont légitársaságok néhány jellemzőjével. Ugyanakkor azonnal ki is jelentették, hogy a társaság soha nem lesz „fapados”.

Az Etihad-JAT története elsősorban a politikai kapcsolatok révén jött létre. Egy ilyen szilárd partnerséget a horvátok nem valószínű, hogy találnak, kivéve a Lufthansa csoportot, amely bár nem hivatalosan, de évek óta közismerten jó kapcsolatokat ápol a Croatiaval.  

Míg a szlovén, a montenegrói, a horvát és a szerb légitársaság repül, a bosnyákoknál nincs semmi.

Bosznia-Hercegovinában jelenleg egyetlen AOC-val rendelkező társaság van, székhelyük Tuzlában, áruszállítással foglalkoznak, de komoly repülőgépük nincs.

A hányatott sorsú Air Bosna utódja, a BH Airlines a felhalmozott adósságok miatt leállt. Stratégiai partnerként megjelent a Turkish Airlines, de rossz előkészítés, elhibázott helyzetfelmérés miatt kivonultak, és ha lehet, még súlyosabb pénzügyi helyzetben hagyták a légitársaságot.

Boszniában négy repülőtér működik: Szarajevó, Tuzla, Banja Luka és Mostar. Banja Lukan napi egy járata van az Air Serbianak, amire azt mondják, pusztán politikai célzattal fenntartott járat, hogy valami mégis legyen, mert ezen kívül más semmi. Mostarral hasonló a helyzet, bár oda érkezik néhány repülőgép Međugorje közelsége miatt. Tuzlába üzemel a Wizz Air, jellemzően a bosnyák diaszpórából fuvaroznak.

Szarajevóba sok légitársaság üzemeltet járatot, az elmúlt két évben az Öböl-országokból érkező járatok száma jelentősen nőtt: Katarból, Kuwaitból, az Emirátusokból, de hazai légitársaság nincs és a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy rövidesen nem is lesz.

Boszniai légiközlekedési szakember keresetlen szavakkal úgy kommentálta a helyzetet, hogy a jelen politikai viszonyok „dilettánsokat és idiótákat” ültetnek vezetői pozíciókba.

Un entretien Ifri/l’Opinion avec le PDG de Naval Group (ex-DCNS)

Die neue Bundesregierung hat sich mit ihrem Koalitionsvertrag vorgenommen, den gesellschaftlichen Zusammenhalt in Deutschland zu stärken. Die Dringlichkeit der Aufgabe liegt auf der Hand. Wahlergebnisse und die Art der politischen Auseinandersetzung belegen zunehmende Risse im sozialen Gefüge. Doch das Problem besteht weit über Deutschland hinaus. Es erklärt etwa den Aufstieg populistischer Politiker, deren Agenden für Konfrontation und Abschottung stehen: Von Chavez bis Trump, von Putin bis Orban. Für viele Gesellschaften sind die Folgen der inneren Zerrissenheit noch viel einschneidender: Seit 2016 sahen sich mehr Länder mit gewaltsamen Konflikten konfrontiert denn je seit dem Ende des Kalten Krieges, warnen Vereinte Nationen und Weltbank in einer kürzlich erschienenen gemeinsamen Studie. Die Verbindung Deutschlands mit dieser Entwicklung steht seit 2015 allen vor Augen. Ohne die Implosion der alten Ordnung im Nahen Osten und Nordafrika wäre es nicht zu jener humanitären Katastrophe gekommen, die dann schließlich auch Europa erreichte. Was also ist zu tun? Der Bericht von UN und Weltbank macht deutlich: Wer nachhaltigen Frieden erreichen will, muss Ausgrenzung überwinden, benachteiligten Gruppen gleiche Chancen zur politischen Teilhabe eröffnen und neue Wege bei der Überwindung von Armut und der Schaffung von Wohlstand gehen. Mehr Wachstum alleine schafft keinen Frieden, mehr Arbeitsplätze sind keine Garantie, dass sich gesellschaftliche Spaltung nicht vertieft. Es ist immerhin die Weltbank, die argumentiert, dass im Zweifel auch Umverteilung erforderlich sein kann, um den sich vertiefenden sozialen Gräben entgegenzuwirken. Unter der Überschrift der „Reduzierung von Fluchtursachen“ hat auch die Bundesregierung seit 2015 viel investiert. Mehrere Milliarden Euro wurden jährlich aufgewendet, um humanitäre Hilfe für Flüchtlinge in Erstaufnahmeländern zu leisten, um Krisenländer und ihre Nachbarschaft wirtschaftlich und mit Infrastrukturmaßnahmen zu stabilisieren – und um damit, so die Hoffnung, die Zahl der Menschen, die sich auf den Weg nach Europa machen, zu begrenzen. Vieles davon ist fraglos sinnvoll und aus humanitärer Sicht geboten. Anderes hat Kritik auf sich gezogen, weil etwa Menschenrechtsorganisationen eher Abschottung als nachhaltige Hilfe am Werk sahen. Vor allem aber ist es nicht gelungen, endlich in gleichem Maße in die tatsächliche Vorbeugung von Krisen und die Schaffung nachhaltiger Friedensordnung zu investieren wie in die Krisenbewältigung. Die gemeinsame UN-Weltbank-Studie hat erneut dargelegt, dass Vorbeugung um ein Vielfaches weniger kostet als alleine die Bewältigung der wirtschaftlichen Schäden gewaltsamer Konflikte und humanitärer Katastrophen, von den menschlichen Folgen ganz abgesehen. Wer sich der Minderung von Fluchtursachen widmen will, muss sich damit auseinandersetzen, warum Menschen sich gezwungen sehen, in großer Zahl gegen ihren Willen ihre Heimat zu verlassen. In aller Regel steht dahinter ein Staat, der mehr oder weniger große Teile seiner Bevölkerung aufgegeben hat. Untersuchungen des Deutschen Instituts für Entwicklungspolitik (DIE), die seit dieser Woche unter dem Titel „Constellations of State Fragility“ online abrufbar sind, zeigen, wo und in welchem Maße Staaten weltweit seit Mitte der 2000er Jahre Kernaufgaben gegenüber ihren Bevölkerungen vernachlässigt und damit Risiken für den gesellschaftlichen Zusammenhalt geschaffen haben. Anhand der Daten lässt sich unter anderem nachvollziehen, dass Staaten, die auf Repression statt Legitimierung gegenüber ihrer Bevölkerung setzen, mit zunehmender Dauer zu tickenden Zeitbomben werden können. Besonders der Nahe Osten und Nordafrika stechen hier hervor. Die Region verzeichnete vor 2011 die größte Ansammlung an Staaten mit Legitimitätsdefiziten. Die tragischen Folgen sind bekannt. Zu mehr gesellschaftlichem Zusammenhalt und damit zur Verhütung gewaltsamer Konflikte auch in anderen Ländern beizutragen, ist also für jede Bundesregierung ebenso ein Gebot der Vernunft wie der Menschlichkeit. Die letzte Große Koalition hat sich dazu noch im Sommer 2017 mit einem Grundsatzdokument zur Friedensförderung in bemerkenswerter Deutlichkeit bekannt. „In einer eng vernetzten Welt spüren wir Auswirkungen von staatlicher Fragilität, von Krisen und Gewalt auch in Deutschland“, schrieb die Bundeskanzlerin in ihrem Vorwort. Nun kommt es darauf an, von einer Fokussierung auf die Krisenbewältigung überzugehen zu einer Politik, die sich für die Überwindung von politischer und wirtschaftlicher Ausgrenzung weltweit, vor allem aber in fragilen Staaten, einsetzt. Eine solche Politik macht im Übrigen nicht halt an den klassischen Grenzen der Außen-, Sicherheits- und Entwicklungspolitik. Sie betrifft ebenso Handels-, Finanz- und Umweltpolitik sowie weitere Politikbereiche. Die Agenda 2030 der Vereinten Nationen weist dazu den Weg. Die neue Bundesregierung hat mehr Gründe denn je, die Verpflichtungen, die sie 2015 gemeinsam mit der internationalen Gemeinschaft eingegangen ist, ernst zu nehmen. Letztlich wird dies auch dem sozialen Zusammenhalt in Deutschland dienen.
Um eine genauere Analyse fragiler Staatlichkeit zu ermöglichen, hat das Deutsche Institut für Entwicklungspolitik (DIE) ein neues Daten-Tool entwickelt: Constellations of State Fragility unterscheidet sechs Typen fragiler Staatlichkeit anhand von zehn Indikatoren in drei Dimensionen, die für 171 Länder weltweit ermittelt wurden.

One of the issues of the Israel-Palestinian conflict is the refugee problem resulting from those Arabs who left the land during the 1948 War - how many left out due to the encouragement of promises from the Arab world, how many out of fear of the chaos of war and how many and how many from other reasons is a question for another time.

Today there is a symbol used to represent this refugee problem: a key.

Art by a teenage Bethlehem artist, entitled Resolution 194,
a UN resolution. The keys symbolize those kept as mementos
by many Palestinians who left their homes in 1948
It is a poignant symbol - but apparently, Arabs have been known to hold onto their keys before.


In 2005, In 2005, Spain passed a law granting the right of citizenship to Sephardic Jews who were descendants of the Jews who in 1492 were given a choice of either converting or going into exile. Two years later, descendants of Muslims who had been expelled from Spain in the seventeenth century asked for the same treatment. Mansur Escudero, the head of Spain's Islamic Board, representing Spanish Muslims explained at the time:
"It would be more of an emotional, moral gesture, a recognition of an historic injustice," he told Reuters, adding that some "Andalusian" families still preserved keys to houses they left behind four centuries ago. [emphasis added, p. 143]But as it turns out, Arabs are not the only ones to hold onto their keys to remember home.

Nor are they the first - not by a long shot.

While reading Simon Sebag Montefiore's Jerusalem - A Biography, I came across this last week about the Bar Kochba rebellion:
The Jews retreated to the caves of Judaea, which is why Simon [Bar Kochba]'s letters and their poignant belongings have been found there. These refugees and warriors carried keys to their abandoned houses, the consolation of those doomed never to return. [emphasis added]In fact, it appears Jews who were forced out of Spain did the same thing.

According to The Routledge Book of Contemporary Jewish Cultures:
The exhibit on display at a small Jewish museum in Bejar [Spain], near Hervas, concludes with a wooden trunk full of keys. According to legend, when the Jews were expelled from their homes, they retained their keys in exile and across generations, occasionally returning to try them in their doors. A placard by the trunk explains that the keys "symbolize the memory of the homes which the Jews had to abandon...It may be that some of these keys had traveled with them to their new place of refuge. Even if this is not actually the case, this chest gives us a reason to imagine this."While writing this post, I found that I am not the first to notice that holding onto keys goes back as far as the Bar Kochba rebellion. In an anonymous guest post on Israellycool, The Curious Case Of The Key, someone writes
I remembered reading a book by Yigal Yadin by the name of “Bar-Kokhba: The Rediscovery of the Legendary Hero of the Last Jewish Revolt Against Imperial Rome,” an interesting book about the discovery of the Cave of Letters and how the artifacts inside shed light on the revolt. One of the items found in the cave was this:

Source: Israel Museum.Sebag Montefiore gives this book by Yigal Yadin as his source.

For Jews, keys have been no less a symbol of the desire to return home - in our case our indigenous, ancestral home where we have been living for over 3,000 years.

We have returned home.
And we are home to stay.




-----
If you found this post interesting or informative, please it below. Thanks!